Eszterben tovább zakatolt a kérdés: mit akarhat tőle a férje volt felesége, és miért pont most jelent meg itt?
— Köszönöm… — mondta végül bizonytalanul.
— Ez magának szól — tette hozzá Krisztina, és előrenyújtotta a dobozt. — Saját kezűleg készítettem.
Eszter ösztönösen átvette az ajándékot. A csomag meglepően könnyű volt, mégis érezni lehetett, hogy rejt valamit.
— Megkérdezhetem, miért hozta ezt el? — szegezte neki egyenesen a kérdést.
Krisztina a kézfejével letörölte az arcán végigcsorgó könnyeket.
— Nem is tudom — felelte őszintén. — Csak így jött. Talán ostobaság volt.
— Őszintén szólva… elég szokatlan helyzet — ismerte be Eszter.
— Teljesen érthető — bólintott Krisztina. — Nyolc éven át vágytam egy gyerekre. Arra, hogy a karomban tarthassam, babakocsit tolhassak, nevet választhassak. És most maga szült fiút Gábornak.
A szavai mögött mély fájdalom és lemondás csengett. Esztert kellemetlen érzés fogta el: ő most megkapta mindazt, amiért egy másik nő évekig reménykedett.
— Krisztina, nem én tehetek arról, hogy maguknak nem sikerült — mondta óvatosan.
— Tudom — rázta meg a fejét a nő. — Nem hibáztatok senkit. Csak szerettem volna boldogságot kívánni, és odaadni azt, amit egykor a saját gyermekemnek kötöttem, tele reménnyel.
Ezzel Krisztina megfordult, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még egyszer megállt.
— Vigyázzon rájuk. A kisfiúra is, meg Gáborra is. Jó ember ő.
A következő pillanatban már el is ment, Esztert pedig ott hagyta a folyosón, virággal és dobozzal a kezében.
Eszter zavartan tért vissza a kórterembe. A szobatársa azonnal észrevette rajta a megdöbbenést.
— Mi történt? Ki volt az?
— A férjem volt felesége — válaszolta nyíltan.
— Tessék? És mit akart?
— Ajándékot hozott.
Eszter leült, kibontotta a szalagot, és óvatosan felnyitotta a dobozt. Odabent egy apró, kézzel kötött szett feküdt: kardigán, nadrág, sapka és kis cipőcskék. Minden részlet gondosan kidolgozva, halványkék fonalból, finom mintákkal és nyusziformájú gombokkal.
— Gyönyörű munka — jegyezte meg a szobatárs. — De miért készítette?
Eszter csak tanácstalanul megvonta a vállát.
Este telefonon mesélte el a történteket Gábornak.
— Krisztina mindig is különös volt — mondta a férfi. — A válás után azt hittem, túllép rajta, új életet kezd.
— És nem tette?
— Nem tudom. Három éve egyáltalán nem beszélünk.
Eszter újra kézbe vette az apró kardigánt. A szemek egyenletesek voltak, a minta bonyolult, nyilvánvalóan rengeteg idő és türelem kellett hozzá, mire elkészült.