Eszter hosszan nézte az apró ruhadarabot, és szinte maga előtt látta, ahogy Krisztina esténként csendben ül, kötőtűkkel a kezében. Biztos volt benne, hogy hetekig, talán hónapokig dolgozott rajta, miközben egy elképzelt gyerek jövőjéről álmodozott.
— Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha mégsem adnánk rá ezt a kicsire? — vetette fel bizonytalanul Gábor.
— Miért ne? — kérdezett vissza Eszter.
— Hát… az egésznek van valami furcsa felhangja. Ki tudja, milyen érzésekkel készítette. Valószínűleg sokat sírt közben.
Eszter elhallgatott. Valóban nyomasztó gondolat volt, hogy a gyermekük olyan ruhát viseljen, amelyhez ennyi fájdalom és keserűség tapad.
— Ugyanakkor kidobni sem lenne szívem — tette hozzá Gábor kis idő múlva.
A kórtermi szomszéd, Réka, aki akaratlanul is fültanúja lett a beszélgetésnek, rögtön közbeszólt:
— Én biztosan nem adnám rá! Ki tudja, mit „tett bele” kötés közben. A féltékenység meg a harag beleivódik a fonalba.
— Ne beszélj már butaságokat — legyintett Eszter. — Ez csak egy ruhácska.
Mégis, a kétely befészkelte magát a gondolatai közé. Mi van, ha Rékának mégis igaza van? Ha Krisztina minden szemmel a saját fájdalmát, csalódottságát dolgozta bele?
Másnap Esztert hazaengedték. Otthon a kis kötött holmit a szekrény mélyére tette, anélkül hogy a fiukra adta volna. Valami belül határozottan tiltakozott.
Egy héttel később felhívta Júlia.
— Hogy vagytok? Minden rendben a babával?
— Igen… bár a kórházban történt valami elég különös.
Eszter elmesélte Krisztina látogatását. Júlia csendben végighallgatta, majd felsóhajtott.
— És használtátok a ruhát?
— Nem. Nem érzem helyesnek.
— Jól teszed. A nagymamám mindig azt mondta: a tárgyak megőrzik annak az érzéseit, aki készítette őket.
— Júlia, te értelmes nő vagy, ne mondd, hogy hiszel ilyesmiben.
— Lehet, hogy babona. De minek kockáztatni?
A beszélgetés után Eszter ismét kézbe vette a kardigánt. Gyönyörű volt, gondosan megmunkált, látszott rajta a hozzáértés. Mégis, ahányszor hozzáért, kellemetlen szorítás fogta el.
— Gábor, mi lenne, ha odaadnánk egy gyermekotthonnak? — vetette fel.
— Felőlem rendben van — bólintott a férfi.
Végül Eszter mégsem vitte el. Túl sok munka és idő volt benne. Inkább visszatette a dobozba, és a szekrény legtávolabbi sarkába rejtette.
A kisfiú szépen cseperedett, és idővel Krisztina különös látogatása is lassan elhalványult az emlékeikben.