Az első vízi aerobik órák után Nóra lassan beszélgetésbe elegyedett néhány asszonnyal az öltözőben. Kinga volt a leghangosabb közülük, mellette Emese és Gabriella inkább csendesen figyeltek. Kiderült, hogy mindhárman túl voltak már egy házasságon: válás vagy özvegység zárta le náluk azt az életszakaszt.
— Üdvözlünk a szabad nők nem hivatalos társaságában — nevetett fel Kinga, miközben a haját törölgette.
— Nem ijesztő egyedül élni? — kérdezte bizonytalanul Nóra.
— Az elején mind rettegtünk — vont vállat Emese. — Aztán hozzászokik az ember. Sőt, egyszer csak rájön, mennyi jó van benne.
Nóra ezt akkor még túlzásnak érezte. Néhány hét elteltével azonban azon kapta magát, hogy egyre jobban érti, mire gondolt Kinga. Nem kellett alkalmazkodnia senkihez: akkor kelt fel, amikor jól esett, azt ette reggelire, amit megkívánt, este pedig azt a filmet választotta, amihez kedve volt, vagy elmélyült egy könyvben anélkül, hogy bárki megzavarta volna.
Egy alkalommal Kinga azzal állt elő, hogy hétvégére elutazhatnának együtt Pécsre.
— Én még sosem mentem sehova így, társ nélkül — vallotta be Nóra.
— Dehogyis egyedül — legyintett Kinga. — Mi megyünk, és Gabriella is csatlakozik.
Pécs lenyűgözte. Nóra múzeumról múzeumra járt, fényképezett, apró ajándékokat válogatott a gyerekeknek. Esténként beültek egy-egy hangulatos kávézóba, bort kortyoltak, és hosszasan beszélgettek mindenről, amire otthon ritkán jutott idő.
— Nem hiányzik nektek egy férfi az életetekből? — kérdezte egyszer Nóra óvatosan.
— Minek? — nézett rá csodálkozva Gabriella. — Hogy újra főzzünk, mossunk, és panaszkodást hallgassunk?
— De a magány…
— Milyen magány? — nevetett fel Kinga. — A napjaim tele vannak. Unokák, barátnők, mozgás, angolórák.
— Angolt tanulsz?
— Miért, szerinted van korhatár a tanuláshoz? — mosolygott Kinga. — Most van rá igazán időm.
Ez a beszélgetés sokáig Nóra fejében maradt. Mi volt az, amire mindig vágyott, de sosem engedhette meg magának? A rajzolás. Gyerekként ügyesen rajzolt, de a szülei lebeszélték róla: „ebből nem lesz kenyér”. Aztán jött a család, a munka, az évek, és az álom félrecsúszott valahova a mindennapok mögé.
Amikor hazatért, beiratkozott egy rajztanfolyamra. Az oktató egy fiatal nő volt, aki kíváncsian nézett rá.
— Nem tart attól, hogy túl késő újrakezdeni?
— Mitől tartanék? — vont vállat Nóra. — Rosszabb már nem leszek.
Három hónap múlva elkészült az első festménye. Nem volt tökéletes, kissé esetlennek tűnt, mégis büszke volt rá. A hálószobában kapott helyet, a falon.
Levente időnként benézett: hol a lakbérrel, hol iratok miatt. Megállt a képek előtt, végignézett az új bútorokon.
— Jól berendezkedtél — jegyezte meg.
— Igyekszem jól lenni — felelte Nóra nyugodtan.
— Nem hiányzom?
— Nem.
— Te viszont nekem igen.
— És Eszter? — kérdezte halkan.
— Eszter… férjhez ment. Egy korabeli férfihoz.
Nóra elmosolyodott.
— Bölcs döntés volt.
— Nóra, talán még…
— Nincs talán — vágta el gyengéden. — Minden pontosan úgy jó, ahogy most van.
Levente lehajtott fejjel ment el. Nóra teát főzött, majd visszaült a festőállványhoz.
A gyerekek eleinte nehezen értették meg.
— Anya, hogyan lehet ezt? Apa megbánta, amit tett.
— Tudom. De én már nem akarom visszacsinálni.
— Annyi év volt mögöttetek…
— Pont ezért elég.
Idővel ők is elfogadták. Nóra egyre többet volt az unokákkal: átjárt hozzájuk, játszott, mesélt, nevetett velük.
— Megváltoztál, anya — mondta egyszer a lánya.
— Rossz irányba?
— Nem. Élőbb lettél. Mintha felébredtél volna.
Az év szinte észrevétlenül suhant el. Visszatekintve Nóra elcsodálkozott: tényleg ettől rettegett? Az egyedülléttől? Magányt nem talált benne. Csak szabadságot.
Melinda gyakran átugrott teázni, hosszasan nézegette a festményeket.
— Valódi alkotó lett belőled — mondta elismerően. — A tehetség mindig ott volt benned, csak várt.
— Talán nemcsak az várt — mosolygott Nóra. — Hanem én is.
— Pontosan. Most szabad lettél.
Nóra bólintott. Lerázta magáról az elvárásokat, az „ideális feleség” szerepét. Ötvennyolc évesen értette meg: az élete nem lezárult — hanem most kezdődött el igazán.