Melinda közben a tűzhely mellett állt, kavargatta az ételt, és fél füllel hallgatta a nappaliból kiszűrődő mondatokat. Amikor már nem bírta tovább, csak ennyit szólt oda:
— Engedd el végre azt az embert, Nórikám. Hidd el, akad még normális férfi a világon.
Nóra keserűen felnevetett.
— Ugyan már… ötvennyolc évesen? Ki néz rám?
— Miért ne nézne? Nem ért véget az életed, csak egy szakasz zárult le.
Hiába volt minden józan érv, Nórát a félelem marcangolta. Az egyedülléttől rettegett igazán. Soha nem volt önmagáért felelős: előbb a szülei árnyékában élt, később feleségként, majd anyaként határozta meg magát. Saját jogon, pusztán Nóraként szinte sosem létezett.
Pénteken Levente váratlanul megjelent Melindáéknál. Az ajtóban állva feszülten szorította a kabátját.
— Beszélhetnék Nórával? — kérdezte halkan.
Melinda sóhajtott egyet, de félreállt. Nóra a folyosóra ment ki.
— Mit szeretnél még? — kérdezte fáradtan.
— Muszáj beszélnünk. Ez most komoly.
— Hallgatlak. Itt is megmondhatod.
Levente lesütötte a szemét.
— Rájöttem, mekkorát hibáztam. Mindent elrontottam. Kérlek, bocsáss meg.
Úgy állt ott, mint egy megszeppent gyerek.
— Mit bocsássak meg? A hűtlenséget? Vagy azt, hogy évekig csak egy háztartási gép voltam melletted?
— Az egészet. Ostoba voltam.
— Az voltál — bólintott Nóra. — És most miben reménykedsz?
— Hogy helyrehozhatom. Utazzunk, járjunk színházba, kezdjük újra, mint régen.
Nóra ránézett, és meglepődött: sem dühöt, sem fájdalmat nem érzett. Csak egy hatalmas, kongó ürességet.
— Tudod, mire jöttem rá ezen a héten? — kérdezte halkan.
— Mire?
— Arra, hogy nélküled könnyebb lélegezni.
Levente megemelte a fejét.
— Könnyebb? Ezt hogy érted?
— Nem kell azon aggódnom, mit főzzek, milyen kedved van, megfelel-e a ruhám. Egyszerűen élek.
— De mi egy család vagyunk…
— Azok voltunk. Aztán csak együtt lakó idegenek lettünk. Te magad mondtad ki.
Levente közelebb lépett.
— Megváltozom, esküszöm.
— Ne változz meg miattam — rázta meg a fejét Nóra. — Elkéstél.
— Miért lenne késő?
Nóra mély levegőt vett.
— Mert már nem szeretlek. És most jöttem rá, hogy ez nem tegnap történt. Csak sokáig nem mertem kimondani.
— Ne mondd ezt… — suttogta Levente.
— Mit mondjak? Te Esztert ölelgeted, én meg tapsoljak hozzá?
— Eszter csak tévedés volt!
— A tévedés az volt, hogy harmincöt évig nem a saját életemet éltem. Ő csak figyelmeztetés volt.
Levente zavarodottan állt. Kitörésre, könnyekre számított, de Nóra hangja nyugodt maradt.
— Akkor nem bocsátasz meg?
— Megbocsátok. De együtt nem folytatjuk.
— Hova mész?
— Még nem tudom. Csak azt, hogy nem veled.
— Megőrültél! Ennyi idősen válni…
— Ennyi idősen megcsalni sem hétköznapi — felelte csendesen.
Sokáig hallgattak.
— Gondold át — mondta végül Levente. — Várok.
— Már átgondoltam. Döntöttem.
— Végleg?
— Végleg.
Levente elment. Melinda előjött a konyhából.
— Büszke vagyok rád — mondta. — Jól csináltad.
— Félek — vallotta be Nóra.
— Minden kezdet ijesztő. De élni muszáj.
Nóra bólintott. Igen, élni. Most először igazán.
Egy hónappal később kibérelt egy apró, egyszobás lakást a belváros közelében. Szűk volt, de a sajátja. Levente segített a költözésnél, némán hordta a dobozokat.
— Talán még meggondolhatnád — jegyezte meg utoljára.
— Már döntöttem. Elég volt.
— Akkor elválunk hivatalosan is?
— Természetesen. Ne húzzuk tovább.
Levente bólintott, és eltűnt. Többé nem kereste.
Nóra pakolás közben döbbenten látta, milyen kevés dolog tartozik igazán hozzá. Ruhák, pár könyv, régi fotók. A többi közös volt. Vagy Leventéé.
Melinda az edényeket rendezte.
— Milyen érzés? — kérdezte.
— Furcsa. Nem várok senkit, és nem főzök senkire.
— Legalább magadért élsz.
— Igen — mosolyodott el Nóra. — Szokatlan, de jó.
Másnap elhatározta, hogy tesz valamit magáért, és beiratkozott egy fitneszterembe, ahol vízi aerobik órát választott, kíváncsian várva, milyen lesz egy teljesen új közegben kezdeni.