Hosszú, feszültséggel teli hallgatás szakadt rájuk a vonalon. Nóra szinte hallotta Levente lélegzetét.
– Igen – felelte végül röviden.
– Figyelj… ez nem az volt, aminek gondolod – kezdte a férfi kapkodva.
– Akkor minek nevezzem, Levente? – kérdezte Nóra tompán.
– Gabriella feszült volt a munkahelye miatt. Csak próbáltam megnyugtatni.
– Az öledben sikerült lenyugtatni? – csúszott ki belőle a kérdés.
Újabb csend. Hosszabb, súlyosabb. Végül egy fáradt sóhaj.
– Gyere haza. Leülünk, megbeszéljük normálisan.
– Nem megyek vissza – mondta Nóra, és bontotta a hívást.
Automatikusan Melindához indult. A barátnő a szomszéd lépcsőházban lakott, gyakorlatilag egy karnyújtásnyira. Négy évtizede ismerték egymást. Ha most nem hozzá megy, akkor kihez?
Melinda köntösben és papucsban nyitott ajtót, meglepődve mérte végig.
– Nórikám, mi történt veled?
– Bejöhetek? – kérdezte rekedten.
– Hogyne. Gyere csak. Készítek teát?
A konyhában ültek le. Nóra elmondott mindent, elejétől a végéig. Melinda nem szakította félbe, csak időnként megrázta a fejét.
– Undorító – szólalt meg végül. – Soha nem néztem volna ki Leventéből.
– Én sem – bólintott Nóra.
– És most mi lesz?
– Fogalmam sincs. Mintha kiürült volna az agyam.
– Hány éves az a lány?
– Huszonnyolc.
– Nevetséges. Vén bolond. Ma éjjel ne menj vissza. Maradj itt.
Aznap este Levente újra és újra hívta. Nóra egyszer sem vette fel.
Másnap reggel visszament a lakásba a holmijáért. Levente a konyhában ült, kávéval a kezében. Gyűrött volt, kialvatlan.
– Nóra, ülj le. Beszéljünk nyugodtan.
– Hallgatlak.
– Nem akartalak megbántani.
– De pontosan ezt tetted.
– Próbáld megérteni… eltávolodtunk egymástól. Nem látsz, nem figyelsz rám. Olyan vagyok számodra, mint egy tárgy.
Nóra leült vele szemben. A keze remegett, de nem akarta, hogy lássa.
– És erre az a megoldás, hogy fiatal nőket ültetsz az öledbe?
– Nem nőket. Gabriellát. Ő megért, vele lehet beszélgetni. Velünk mikor volt utoljára ilyen?
– És te mikor beszéltél velem normálisan? Csak morgás meg tévé.
– Mert a lakásban olyan a hangulat, mint egy kriptában. Főzöl, takarítasz, hallgatsz. Mintha programozva lennél.
Nóra felpattant.
– Harmincöt éven át működtem így. Ez a „robot” nevelte fel a gyerekeinket, ez a „robot” tartotta egyben az életedet.
– Ne így fogalmazz…
– Akkor hogyan? Vidáman? Megcsalsz, és tapsoljak hozzá?
– Nem csaltalak meg! Csak… túl közel kerültünk egymáshoz.
– Az öledben?
Levente lesütötte a szemét.
– Ő kezdeményezett… én gyenge voltam.
– Gyenge. Én meg harmincöt évig erős. Lemondtam egy jó állásról, elengedtem barátságokat, hogy a család működjön.
– Senki nem kért erre.
Ez volt az a mondat, ami végleg eltörte benne valamit. Nóra ránézett, és megértette: vége van. Az az ember, akit szeretett, már nem létezik. Vagy talán soha nem is létezett.
– Egy ideig Melindánál maradok. Ki kell találnom, hogyan tovább.
– Ne menj el. Még rendbe hozhatjuk.
– Nem tudom, Levente. Tényleg nem.
Összepakolt. Levente mozdulatlanul maradt a konyhában. Az ajtóból még visszafordult:
– Mondd meg Gabriellának, hogy vigyázzon a térdeire. A te korodban gyorsan elkopnak.
Egy teljes hetet töltött Melindánál. A kanapén aludt, segített otthon, és gondolkodott. Levente naponta hívta.
– Nóra, ne makacskodj. Gyere haza.
– Nem makacskodom. Döntést hozok.
– Min gondolkodsz? A család az első.
– Úgy tűnik, neked nem az.
– Megígérem, többé nem fordul elő. Gabriellával… ostobaság volt.
– Ostobaság? Harmincöt év után?
Melinda eközben a konyhában sürgött-forgott, és Nóra hallotta, ahogy az edények halkan összekoccannak, miközben a barátnő főzni kezdett.