Nóra szinte berobbant a lépcsőházba, majd azonnal megtorpant. A kulcsok. Hol a fenében vannak a kulcsok? Idegesen kezdett kutatni a táskájában, egyik zsebet a másik után felforgatva. Legalább két perc telt el így. Komolyan hihetetlen, mennyire szétszórt lett – morgott magában. A nyugdíjintézetbe indulva otthon felejtette a papírokat, most pedig majdnem a lakáskulcs is eltűnt.
Végül megkönnyebbült sóhajjal tapintotta ki a kabátzsebében. Megvan. Hála égnek.
Ahogy elindult felfelé a lépcsőn, akaratlanul is a régi időkre gondolt. Arra, amikor az élete percről percre be volt táblázva: munka, gyerekek, bevásárlás, főzés, mosás. Akkoriban állandóan rohant. Most viszont túl sok lett az üres idő. A csend. Olyan nyugalom vette körül, ami már-már nyomasztó volt.
Levente két éve vonult nyugdíjba, ő maga pedig fél éve követte. Azóta az otthonukban állandó lett a hallgatás. Korábban alig találkoztak napközben, most viszont folyton egymás útjában voltak. Mintha a közelségük nem összehozta volna őket, hanem inkább felerősítette a távolságot.
A zár halkan kattant, amikor Nóra elfordította a kulcsot. Belépett, és abban a pillanatban hangokat hallott a nappali felől. Levente itthon van? Hiszen azt mondta, lemegy a garázsba. És ki beszél vele?
Egy nő nevetése szűrődött ki. Ismerős volt. Túlságosan is.
Nóra lehúzta a cipőjét, nesztelenül a nappali ajtajához lépett, majd résnyire kinyitotta. A látványtól megmerevedett.
A kanapén egy fiatal nő ült. Szőke volt, ápolt, csinos. Mellette Levente. Az ő férje. A férfi karja a lány vállán nyugodott, bizalmasan, természetesen. Túl közel voltak egymáshoz. Sokkal közelebb, mint ami még ártatlannak tűnhetett volna.
Nóra azonnal felismerte a lányt. Eszter. Levente egykori kolléganőjének gyermeke. Az a lány, akiről a férje mindig elismerően beszélt: hogy mennyire értelmes, milyen jó állása van a banknál.
– Eszterkém, te legalább megértesz – hallotta Levente halk, bensőséges hangját. Ilyen tónusban valaha csak hozzá szólt.
Eszter a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Levente bácsi, olyan jó veled lenni. Annyi mindent megéltél, annyira tudsz figyelni.
Levente gyengéden végigsimított a haján.
Nóra képtelen volt megmozdulni. A szíve vadul kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasából. Úgy érezte, ezt a zajt az egész lakásnak hallania kellene – de ők nem hallották. Túlságosan el voltak merülve egymásban.
– Nóra már nem ért engem – folytatta Levente. – Egyszerűen eltávolodtunk. Veled viszont újra éleknek érzem magam.
– Pedig ő rendes asszony – suttogta Eszter.
– Az, de rideg. Tudod, milyen az, amikor valaki mellett fekszel le minden este, mégis teljesen egyedül vagy?
Nóra hátrébb lépett. Rideg? Ő lenne az? Harmincöt év közös élet, két gyerek felnevelése, unokák. Az egész életét a családjukra tette fel. És most ez maradt?
A keresett iratok a hálószobában voltak, a komód tetején. Reszkető kézzel vette fel őket. Közben Levente hangja tovább szűrődött ki a nappaliból: lágy volt, kedveskedő, olyan, amilyet Nóra már évek óta nem hallott tőle.
Lopakodva indult vissza az előszobába, de a nappali ajtajánál ismét megállt. Nem tudott ellenállni, újra benézett.
Eszter most Levente ölében ült. A férfi a nyakát csókolta.
Ennyi. Ez már túl sok.
Nóra gyorsan felvette a cipőjét. Levente valamit Eszter fülébe súgott, a lány felnevetett.
Az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte. Nóra lesietett a lépcsőn, kilépett az utcára. Hideg volt, de nem érezte. Semmit nem érzett.
Egyetlen gondolat dobolt a fejében: harmincöt év. Harmincöt elvesztegetett év.
Aztán mindez rázúdult egyszerre. A fájdalom, a megszégyenülés, a düh. Nóra leült a ház előtti padra, és sírni kezdett, nyíltan, mindenki szeme láttára. Nem érdekelte, ki látja.
Ott ült, miközben a könnyei elmaszatolták a szempillaspirált. Az emberek megnézték, majd továbbmentek. Hadd nézzék – gondolta. Nem számít.
Ekkor megrezdült a telefonja. Levente hívta.
– Nóra, hol vagy? Megtaláltam a papírjaidat a komódon – szólt bele nyugodt, hétköznapi hangon, mintha semmi sem történt volna.
– Tudom – válaszolta halkan.
– Te… itthon voltál?
A vonal túlsó végén csak a csend maradt.