Egy hónappal később Nóra kiment a temetőbe. Leült a padra Márk sírja mellé, és letette a vadon szedett fehér margarétákat. Tudta, hogy ezt választaná: Márk mindig tréfálkozott a drága csokrokkal, szerinte ezekben volt valódi szépség.
– Most már tudom – szólalt meg halkan. – Tudom, ki tette. És rács mögött van. Sokáig.
A nyírfaágak finoman susogtak fölötte, a szél hűvösen futott végig a köveken. Nóra nem sietett el. Ott maradt egészen addig, amíg a fény el nem halványult, és a temető árnyékba nem borult.
A kapunál az apja várta, a kocsinak dőlve. Nóra beült mellé az anyósülésre. Levente nem kérdezett, csak elindította a motort, mintha pontosan tudná, mire van most szükség.
– Holnap kijössz a telepre? – törte meg végül a csendet.
– Igen, kimegyek.
– Megmutatom a raktárakat, a papírmunkát, a szállítóleveleket. Ideje, hogy mellettem dolgozz. A jobb kezem leszel.
– Rendben – bólintott Nóra egyszerűen.
Csendben haladtak. Az ablak mögött elsuhantak az utcai lámpák, az üres kirakatok, a lehúzott redőnyök. A világ nem változott meg varázsütésre. Csak annyi történt, hogy az igazság végre a helyére került.
Másnap reggel megjelent a bázison. Farmert vett fel, dzsekit, a haját összefogta. Levente végigvezette az épületeken, elmagyarázta, hol mit kell ellenőrizni, kikkel lehet együttműködni, és kitől tanácsos távolságot tartani. Nóra figyelt, kérdezett, fejben rendszerezett mindent.
A raktár ajtajánál az apja megállt, majd visszafordult hozzá.
– Nem olyan vagy már, mint régen.
– Milyen értelemben?
– Két éve még az az ablaknál ülő lány voltál. Most más áll előtte az embernek.
Nóra felemelte a fejét.
– Csak felébredtem, apa.
Levente elmosolyodott, megveregette a vállát, és a kocsi felé indult.
Nóra egyedül maradt a gabonás zsákok között. Por és száraz fű illata töltötte meg a levegőt. A fal túloldalán egy targoncagép zúgott, a sofőrök vitatkoztak a sorrenden. Egy teljesen hétköznapi munkanap volt – olyan, amiből még rengeteg vár rá.
Elővette a telefonját. Értesítés villant fel: Norbert ítélete jogerőre emelkedett. Tizenegy év. Nóra törölte az üzenetet, majd zsebre tette a készüléket.
Nem kellett többé hátranéznie. Nem kellett attól tartania, hogy valaki megmérgez egy poharat, megjátszott szavakkal férkőzik közel, és mindent elvesz.
Norbert üres héjjá akarta formálni, irányítható bábuvá, kényelmes feleséggé. Azt akarta, hogy aludjon, miközben kifosztják.
De ő nem ivott abból a pohárból.
Most itt állt, azon a telepen, amelyet az apja húsz év munkájával épített fel. Tanulta kezelni mindazt, amit el akartak venni tőle. Ment tovább. Nem boldogságért – egyszerűen azért, mert képes volt rá.
Ez nem győzelem volt. Valami más: csendes, kemény és tiszta.
Nóra kilépett a raktárból, hunyorogva nézett a napfénybe. Levente a kocsinál intett: indulni kell, sok a teendő.
Nóra odalépett hozzá, anélkül hogy visszanézett volna.
Az élet ment tovább. Fehér ruhák nélkül, mérgezett poharak nélkül, hazugságok nélkül. És ez elég volt.