Norbert arca eltorzult – nem egyszerű indulat volt ez, hanem tiszta, jeges düh. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Nóra apja már túlkiabálta a termet, az italtól rekedten harsogva:
— Így van, kislányom! Egy pohárból inni hosszú életet jelent!
A vendégek tapsviharban törtek ki. Nóra nem habozott: egy húzásra kiitta Norbert pezsgőjét, és közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A férfi sápadtan ült, ökölbe szorított kézzel, amelyet az asztal alatt rejtegetett. Tibor közben már hozta is az új poharat, letette a vőlegény elé. Norbert lassan emelte fel, ivott belőle, ugyanazzal a merev tekintettel figyelve Nórát.
Abban a másodpercben mindketten tudták: ő tisztában van vele, hogy a lány rájött az igazságra.
Alig telt el egy óra, Norbert rosszul lett. Elfehéredett, szédülésre panaszkodott, és kérte, hogy Nóra kísérje fel a szobájába – Levente ugyanis a teremhez tartozó szállodában foglalt számára vendégszobát. Az após idegesen hajolt közelebb.
— Jól vagy, fiam?
— Csak kicsit túlhajtottam magam — legyintett Norbert. — Pihenek egyet, semmi gond.
A szobában az ágy szélére rogyott, tenyerébe temette az arcát. Nóra az ajtónál maradt, ujjai görcsösen markolták a kilincset. A csend hosszú percekig feszült közöttük, míg végül Norbert felnézett.
— Szándékosan cserélted fel a poharakat.
Nem kérdezett. Kijelentett.
— Igen — felelte Nóra.
— Ki mondta el neked?
— Nem számít.
Norbert felállt, lassan közelebb lépett, majd egy lépésnyi távolságra megállt. Hangja halkan csengett, szinte simogatón.
— Figyelj rám, Nóra. Most már a feleségem vagy. Holnap apád aláírja a papírokat a földek átadásáról. Mindent elrendeztem vele, beleegyezett. Neked pedig hallgatnod kell, és játszanod a boldog menyasszonyt. Világos?
— Miért tetted a port az italba?
— Hogy mélyen aludj, és ne akadályozz. Apád ma eleget ivott ahhoz, hogy bármit aláírjon, amit elé teszek. Technikai részlet. — Közelebb hajolt, Nóra megérezte a leheletét. — De te okoskodni kezdtél. Nem baj. Ha fecsegni próbálsz, azt mondom majd, hogy összeroppantál. Mindenki emlékszik, hogyan zokogtál hónapokig a sofőröd miatt. Elhitetem velük, hogy a lakodalom borított ki. Apád nekem fog hinni. Nem te lennél az első.
— Úgy beszélsz, mintha semmit sem érnék.
— Mert így van. Senki vagy, Nóra. Két éven át árnyékként éltél. Én húztalak vissza az életbe. És most hálátlan vagy.
Valami megmozdult benne — nem félelem volt, hanem düh. Hideg, fegyelmezett harag.
— Márk tudta, hogy lopod az árut a telepről, igaz?
Norbert kihúzta magát, arca kővé dermedt.
— Miről beszélsz?
— Ő szállított, ellenőrizte a papírokat. Nem volt ostoba. Szólni akart apámnak, ugye? Te pedig úgy döntöttél, hogy egy meghibásodott fék mindent megold.
— Képzelődsz.
— Nem. Két évig balesetnek hittem. Most viszont minden a helyére került — mondta lassan, a szemébe nézve. — Félretetted, mert útban volt. Engem pedig elvettél, hogy közelebb férkőzz apámhoz.
Norbert hirtelen megragadta a vállát, és durván a falnak szorította, a mozdulatában már nem maradt semmi színlelt gyengédség.