Nóra a női mosdó tükrével szemben állt, és idegenként nézett vissza rá az üveg. A ruha fojtogatta, mintha nem is rá szabták volna, az arca üres volt, a tekintete kihunyt. A falon túlról behallatszott a vőfély harsány hangja, a vendégek kacagása, az apja pedig minden bizonnyal már alaposan felöntött a garatra. Mosolyra azonban képtelen volt, bárhogyan is erőltette.
Az ajtó résnyire kinyílt. A nyílásban Tibor ősz feje jelent meg, az öreg munkásé, aki legalább húsz éve itt törölgette az asztalokat.
— Kislányom, ne a saját poharadból igyál — suttogta, szemét a padlóra szegezve. — A vőlegényed valami port szórt bele, amikor mindenki ordibált. A raktárból láttam. Fehér volt, kis zacskóból.
Nóra megfordult, de Tibor már be is csukta az ajtót.
Leült a hideg ablakpárkányra, tenyerével befogta a száját, nehogy felsikítson. Gondolatai kuszán cikáztak: Norbert képe villant fel, az a gondoskodó, szabálykövető férfi, aki annyira megbízhatónak tűnt. Az, aki ott volt mellette, miután Márk két évvel korábban meghalt. Az az értelmetlen közúti baleset — a teherautó az árokba csúszott, a fékek cserbenhagyták. Egy teljes hónapig Nóra meg sem tudott szólalni, csak ült némán, és a falat bámulta.
Aztán megjelent Norbert. Az apja barátja volt, határozott, üzleti szemléletű. Intézte a temetést, orvoshoz hordta Leventét, amikor a szíve rakoncátlankodni kezdett. Azt mondogatta: „Nóra, nem maradhatsz egyedül. Majd én vigyázok rád.”
Az apja sugárzott az örömtől: végre megvolt az ideális vő. Komoly ember, jövővel. Már üzletrészt is ígért neki, meg egy helyettesi pozíciót. Nóra nem tiltakozott — mit számít, kihez megy feleségül az ember, ha belül már úgyis kong az ürességtől?
De por a pohárban… ez mit jelent?
Visszament a terembe. A lábai elnehezültek, a fülében zúgott a zaj. Norbert az asztalfőn ült, átkarolta az apját, hangosan viccelődött, mindenki nevetett. Előttük két piros szalaggal díszített pohár állt — a menyasszonyé és a vőlegényé.
Nóra leült mellé. Norbert közelebb hajolt, a keze az asztal alatt a térdére simult, és megszorította — nem gyengéden, inkább fenyegetően.
— Hol voltál eddig? A vőfély már keresett. Jön a fő koccintás.
— A ruhámat igazítottam meg.
— Persze. Szedd össze magad. — Mosolygott, de a szeme hideg maradt. — Később pihenhetsz.
A vőfély mikrofont ragadott, harsogva beszélt szerelemről és családról. A vendégek felemelték a poharukat. Norbert átnyújtotta Nórának a saját, szalaggal átkötött poharát. Az ital tiszta volt, tele apró buborékokkal. A keze remegett.
„Csók!” — kiáltotta valaki. Norbert a szájához emelte a poharát, és bólintott felé: igyál.
Nóra felemelte a poharat, majd hirtelen megrándult a keze, mintha megbotlott volna. A pezsgő kiborult, végigfolyt az abroszon, a padlóra csöpögött. A vendégek felzúdultak.
— Jaj, ne haragudjatok! — pattant fel Nóra, és lekapta Norbert poharát az asztalról. — Norbi, hadd igyak a tiédből! A szerencséért. Igyunk egy pohárból!
Norbert arca egy pillanatra megmerevedett.