A haja rendezetlen tincsekben lógott a homlokába, mintha már nem is törődne vele. A karjaiban négy hatalmas, túltömött bevásárlószatyor himbálózott, a súlyuk alatt kissé előregörnyedt, mintha minden lépés külön erőfeszítésbe kerülne.
Mellette ott állt Eszter, az egykori „gyakornok”, akit hajdan még „Miklós úr” oldalán lehetett látni. Most azonban nyoma sem volt a magazinok címlapjaira illő külsőnek: inkább egy végletekig kifacsart igáslóra emlékeztetett. A vastag smink elkenődött az arcán, a divatos kabát szűken feszült a hasán, mintha már régen kinőtte volna, de nem volt pénze vagy kedve lecserélni.
Amikor Levente észrevett, elsápadt, és ösztönösen megpróbált a közelben álló reklámtábla mögé húzódni, mintha egy kartonlap megvédhetné a múlttól.
— Menjünk már! — sziszegte Eszternek, idegesen rángatva a kabátujját, pont úgy, mint egy türelmetlen kisgyerek, aki sürgeti az anyját.
Eszter azonban egy tapodtat sem mozdult. Tágra nyílt szemmel bámult rám, a tekintetében egyszerre jelent meg a felismerés és a kétségbeesés. Aztán Leventére pillantott, aki behúzott nyakkal, gyáván igyekezett láthatatlanná válni, és Eszter arckifejezése hirtelen megkeményedett. Határozott léptekkel elindult felém.
Egészen közel állt meg. Megcsapott az izzadság savanykás szaga, amit egy olcsó, túl édes rágógumi próbált elfedni.
— Asszonyom… ne haragudjon — szólalt meg halkan, miközben idegesen hátrapillantott Leventére. — Tudom, ki maga. Levente részegen egyszer elmesélte azt a… zöld festékes trükköt.
Elmosolyodtam, és nyugodtan belekortyoltam a kávémba.
— És akkor mi van? Ki akar oktatni, amiért nem kesztyűs kézzel bántam a háborúval?
A szemében hirtelen könnyek csillantak meg. Nem színpadias, hanem valódi, dühös könnyek voltak — egy sarokba szorított ember könnyei.
— Nem! — jeges ujjakkal megragadta a könyökömet. — Könyörgöm… mondja el, pontosan hogyan csinálta. Milyen szer volt, mennyit kell belőle használni?
Érdeklődve végigmértem. Saját győzelmének élő bizonyítéka állt előttem.
— Miért lenne erre szüksége? — kérdeztem halkan.
— Mert kikészít! — sziszegte. — Tegnap „kövér tehénnek” nevezett, azt mondta, rajta lógok, semmit sem csinálok! Közben titokban egy egyetemista lánnyal levelezik, és a pénzt is kilopja otthonról.
Ökölbe szorította a kezét, az arcát egészen közel hajtotta az enyémhez.
— De nekem valami durvább kell annál a zöld izénél. Olyan, ami biztos hat. Hogy egy hónapig ne merjen kilépni a lakásból, és a tükörbe se bírjon belenézni!
Leventére pillantottam. A vízforralók kirakata előtt toporgott, rémülten sandítva felénk. Szánalmas, megkopott páva volt, aki még mindig nem értette, hogy a tollait már régen kitépték.
Elmosolyodtam, majd elővettem a táskámból egy tollat és egy papírszalvétát, rajta a kávézóm logójával.
— A zöld festék idejétmúlt, drágám. Túl egyszerű, és hamar eltűnik.
Gyors mozdulatokkal felírtam egy nevet a szalvétára.
— Tessék. Fukorcin, más néven Castellani-oldat. Rikító málnaszínű, igazi mérgező árnyalat. Egy hónapig sem jön le, akármit csinál.
Közelebb hajoltam, a füléhez súgtam, éreztem, ahogy az izgalomtól remeg.
— Ha összekevered sima irodai ragasztóval, és beleöntöd a tusfürdőjébe, akkor málnaszínű, ragacsos kéreg vonja be. Úgy kell majd lekaparni róla, szőröstül-bőröstül.
Eszter szeme felizzott. Kiegyenesedett, és az elgyötört arcán lassan megjelent egy ragadozó, hátborzongató mosoly.
— Köszönöm — lehelte, miközben a szalvétát a kabátujjába rejtette. — Maga… maga tényleg megmentett.
Ebben a pillanatban Levente odacsörtetett hozzánk, lihegve, a szatyrok hangosan csörömpöltek.
— Eszter, mit dumálsz itt ennyit?! — mordult rá. — Menni kell haza, mindjárt kezdődik a sorozat! Leszakad a hátam ettől a sok cucctól, te meg csak fecsegsz!
Eszter lassan felé fordult. A szeméből eltűnt a megszokott félelem és alázat. Hideg, számító pillantás váltotta fel — mint egy hentesé, aki méri az árut.
— Menjünk, drágám — mondta mézesmázos hangon, amitől végigfutott rajtam a hideg. — Otthon majd engedek neked egy jó forró fürdőt, habbal… pihenj csak. Van egy új receptem a bőrödnek.
Kacsintott felém, aztán kopott sarkú cipőjével elindult a kijárat felé. Levente morogva követte, ide-oda pakolva a szatyrokat, mit sem sejtve arról, hogy az ő málnaszínű alkonya már azon az estén kezdetét veszi.