— Csináltál valamit, boszorkány!
— Én? — vontam fel a szemöldököm, és olyan ártatlan arcot vágtam, mintha most ébredtem volna. — Ugyan már, Levente, én csak egy kiéhezett múmia vagyok. Mióta értenek a múmiák a luxuskozmetikumokhoz? Lehet, hogy az ötvenezer forintos csodaszert valami piaci utánzatként sózták rád. Manapság minden második üveg átverés.
Válasz helyett visszaviharzott a fürdőszobába. Hallottam, ahogy dühödten dörzsöli a bőrét, csörömpöltek az alkoholos flakonok, a szappan a csempére csapódott, a káromkodás betöltötte a lakást. A régi, még a Magyar Népköztársaság idejéből itt maradt zöld fertőtlenítő azonban rendíthetetlennek bizonyult: legfeljebb halványult, nem eltűnt, inkább nemes, tavaszi fűszínt vett fel.
A komódon felejtett telefonja közben megállás nélkül rezgett. A kijelzőn ez villogott: „Miklós – Munka”. Tudtam jól, hogy ez a név valójában Esztert takarja, a „gyakornokot”.
Levente kiviharzott a fürdőből, a bőre vörös volt a sikálástól, de az arca még mindig reménytelenül zöld. Felkapta a készüléket, belenézett, majd rémülettől elkerekedett szemmel felordított, és a kanapéra hajította.
A konyhában rogyott le egy székre, törölközőbe csavarva magát. Nyomorúságos és nevetséges látványt nyújtott. A zöld árnyalat foltokban ütött ki rajta, mintha egy trópusi lázban szenvedő leopárdot látnék. A lakás hangulata is megváltozott: eltűnt a drága parfüm illata, helyét olcsó szesz és kilátástalanság szaga vette át.
Előhúztam a szekrényből egy nagy utazótáskát, és módszeresen pakolni kezdtem a holmiját. A cipzár élesen felsivított, amikor összezártam, de nem törődtem vele.
— Te meg mit művelsz? — morogta, a tekintetét a konyhaasztal lapjára szegezve. — Adj egy citromot, azt mondják, a sav kiszedi a pigmentet.
— A hűtőben van, szolgáld ki magad. Én meg összecsomagolok neked.
— Tessék? — végre rám nézett, őszinte értetlenséggel. — Elment az eszed? Ki fogja ledörzsölni a hátam, ki szalad el a patikába fehérítőért?
Szépen összehajtottam a farmerját, ráfektettem a pulóvert, majd becsuktam a táskát.
— Mostantól mindent egyedül, Levente. Hiszen fiatal vagy, ígéretes, második virágzás, tudod.
— Nóra, ne duzzogj már — próbálta elővenni a megszokott sármját, de zöld arccal inkább egy horrorfilm bohócára hasonlított. — Kicsúszott pár szó, ideg volt, érted… az értekezlet kútba esett, az üzlet is veszélyben…
— Az az értekezlet? — mosolyodtam el fagyosan. — A „Miklóssal”, akinek miniszoknyája van?
Elhallgatott, lesütötte a szemét. A rutin hazugság most nem segített.
— Nem akarok egy békával egy ágyban aludni, Levente. Félek, hogy szemölcsös leszek. Két heted van, amíg vedlesz, hogy új lakást keress.
— Micsoda?! — sikított fel, felpattanva. — Ez az én lakásom!
— A tied? — felnevettem, szárazon, élesen. — A nagymamámtól örököltem. Te csak be vagy jelentve, semmi több. Ha tovább ordítasz, hívom a körzeti megbízottat, és megmutatom neki a „harci festésedet”, elmondom, hogy megbolondultál.
A kabátomért mentem, felvettem, és utoljára ránéztem. Ott állt a konyha közepén, zölden, görnyedten, mint egy elfelejtett, megromlott karácsonyfadísz.
— Isten veled, Levente.
Becsaptam az ajtót, és ezzel húsz évnyi, idegen egót kiszolgáló életet zártam le magam mögött.
Epilógus
A bevásárlóközpont zsongott, mint egy felbolydult méhkas. Emberek, hangok, fények keveredtek.
Megigazítottam a bézs kabátom hajtókáját, és magabiztosan léptem az mozgólépcső felé, kezemben egy papírpohár kávéval. A kis pékségem, amelyet egy évvel a válás után nyitottam, szépen ment, és végre pontosan ott voltam, ahol lennem kellett.
— Nóra?
A hang ismerős volt, mégis megfáradt, fakó. Megfordultam, és a kirakat előtt megláttam őket, ami elég volt ahhoz, hogy érezzem: a múlt utolért, de már nem volt hatalma felettem.