Levente olyan elszántan húzta be a hasát, hogy a szűk ingjén feszülő gyöngyházfényű gomb bármelyik pillanatban kilőhetett volna, egyenesen a tükör felé.
Vagy tíz perce forgolódott a saját tükörképe előtt, minden apró részletet ellenőrizve, mintha létező hibákat keresne a gondosan belőtt frizurájában. Szombat este volt, mégis úgy készülődött, mintha állami kitüntetésre hívták volna, nem pedig egy kitalált megbeszélésre.
Az ajtófélfának támaszkodva álltam, a kezemben egy koszos konyharuhával, és némán figyeltem ezt az egyszemélyes előadást. Húsz év házasság végül ebbe sűrűsödött: abba, hogy nézem, ahogy a férjem a közös pénzünkön próbál fiatalabbnak látszani.
— Nóra, legalább valami tapaszt feltehetnél a szemed alá — vetette oda anélkül, hogy felém fordult volna, tovább csodálva az oldalprofilját. — Ijesztő rád nézni, olyan a bőröd, mint a pergamen, szürke, mintha porral hintettek volna be.
A szavai tompán csapódtak le, mint kövek az állott, mozdulatlan vízben, ami az életünk lett. Még válaszolni sem volt időm, amikor megfordult, és végigmért azzal a pillantással, amellyel az ember egy drága szőnyegen éktelenkedő foltot szokott.
— Szegényes múmia, komolyan mondom.
Odabent valami végleg elszakadt. Nem hangosan, nem látványosan — csak némán pattant el a türelmem utolsó szála. Lenéztem a kezeimre: kipirosodva, kikezdve az olcsó mosogatószertől és attól, hogy újra meg újra az ő ingjeit súroltam.
— Múmia? — kérdeztem vissza halkan, miközben jeges szorítás kúszott fel a torkomba.
— Hát mi más? Szégyen veled emberek közé menni, teljesen elhanyagoltad magad. Nézd meg Esztert a könyvelésről: ragyog, kivirult, te meg teljesen elszáradtál.
Látványosan eligazította az új ing gallérját — azt, amelyet abból a pénzből vett, amit fél éve tettünk félre a mosógép javítására. Azóta kézzel mostam, míg ő sikeres üzletembert játszott.
— Ma fontos tárgyalásom van, későn jövök — vetette oda, és már nyúlt is a polcról a „titkos” flakonjáért.
Pontosan ismertem azt a sötétkék, matt üvegcsét az aranyszínű, idegen betűkkel.
„Mélyregeneráló és volumenfokozó” sampon, ötezer forintért, amelyet a fürdőszobában, a csövek mögé rejtett. Levente komolyan hitte, hogy nem veszem észre, amikor eltűnnek a bankjegyek abból a dobozból, ahol a családi pénzt tartottuk.
— Szombaton? Tárgyalás? — a hangom meglepően egyenletes maradt, pedig a szívem már a torkomban dobogott.
— Az üzlet nem ismer pihenőnapot, Nóra. Nem úgy, mint a te postai műszakod, ahol fillérekért ülsz reggeltől estig. Az igazi emberek kapcsolatokat építenek, befektetnek, a jövőt tervezik.
Az igazi emberek.
Meglengette előttem a drága sampont, mint idomár az elcsigázott állat előtt a jutalmat.
— Tanulj meg vigyázni magadra, bár neked már úgysem segít semmi. Genetika, tudod.
Dudorászva indult el a fürdő felé, valami tapadós, ízléstelen dallamot fütyörészve. A zár kattanása után nem sokkal megindult a víz, és elnyelte a gondolataimat. A folyosón maradtam, furcsa, csengő ürességet érezve ott, ahol korábban a megszokott sértettség volt.
Pár perc múlva sűrű pára szivárgott ki az ajtó alól, összekeveredve az émelyítően édes tusfürdőszaggal. Levente forró vízben szeretett fürdeni, mintha a saját testét fontosabbnak tartaná mindennél, ami kettőnkhöz tartozott. Énekelni kezdett, hangosan és hamisan, olyan átéléssel, hogy a szomszédok fogát is összeránthatta.
A fürdő ajtajához léptem, és közben egy egyszerű, könyörtelen terv kezdett összeállni a fejemben.
— Nóra! Elfelejtettem a törölközőt! — ordította a víz zúgásán át. — Hozd ide azonnal! És be ne gyere, ne zavard a hangulatomat!
Szótlanul a szekrényhez mentem, levettem egy tiszta frottír törölközőt, de a tekintetem megakadt a felső polcon álló gyógyszeres dobozon. Az emlékezetem azonnal felidézte az egy héttel korábbi estét: Levente feltépett térddel állt előttem, azt állítva, hogy „leesett a bicikliről”, miközben női parfüm illata lengte körül, én pedig összeszorított foggal próbáltam ellátni a sebet, és akkor jutott eszembe az a régi, sötétzöld folyadék, amely mindig ott lapult a doboz mélyén.