— Eszter, hagyd már abba! Komolyan mondom! Értelmes nő vagy, könyvelő, nem? Ülj le, számolj utána. Ott vannak előtted a számok. Az autóhitel havonta elvisz harmincezret. A lakáshitel negyvenet. Anyám kecskeméti házán a felújítás újabb húsz minden hónapban, beázik a tető, sürgősen javítani kell, különben szétrohad az egész épület. Milyen tenger? Milyen Maldív-szigetek? Ezt mi nem bírjuk el. Éhezni akarsz? Fogunk majd a fogunkhoz kapni?
Zoltán fel-alá járkált a szűk konyhánkban, ideges mozdulatokkal hadonászva. Csapkodta a szekrényajtókat, megcsörrentette az edényeket, vizet engedett egy pohárba, majd egy mozdulattal ki is öntötte. Egy pillanatra sem nézett rám, következetesen kerülte a tekintetemet, mintha valami ellenőr lennék, aki számon kéri rajta a hibákat.
Én közben összegörnyedve ültem az asztalnál, a laptop képernyőjét bámulva, ahol egy utazási iroda oldala volt megnyitva. A monitoron vakítóan türkiz víz, hófehér homok és pálmák hajoltak egy víz fölé épített bungaló fölé. Ez nem egyszerű reklámkép volt. Ez maga volt az álom. Az az álom, amelybe az elmúlt három évben kapaszkodtam, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
— Zoltán… — szólaltam meg halkan, igyekezve, hogy ne remegjen a hangom. — Hiszen gyűjtöttem rá. Tudatosan. Nem költöttem el a prémiumomat. Mindig vittem ebédet itthonról. Pluszmunkákat vállaltam, éjszakánként három cég mérlegét raktam rendbe, miközben te aludtál. Egy külön számlán háromszázezer forintom van. Ez elég. Mindent kiszámoltam. Az autó várhat. Anyukád háza sem omlik össze két hét alatt, a pala még teljesen jó állapotban van. Nekünk pihenés kell. Öt éve nem volt rendes szabadságunk! Amióta felvettük a lakáshitelt. Te feszült vagy, apróságokon robbansz. Én az idegösszeomlás szélén állok, már a szemem is ráng. Szükségünk van arra, hogy kettesben legyünk, hogy emlékezzünk rá: férj és feleség vagyunk, nem pedig lakótársak, akik csak a tartozásokat törlesztik.
— Nem csak a pénzről van szó! — mordult rám, és a csésze panaszosan koccant a csészealjon. — A munkahelyemen káosz van! Átadás előtt állunk! A fővállalkozó őrjöng. A főnök nem fog elengedni! Nem léphetek le csak úgy napozni, amikor ég a határidő! Kirúgnak, és akkor búcsút mondhatsz a Maldívnak meg a hitelnek is!
— De múlt héten még azt mondtad, hogy most épp nyugi van… hogy az objektum kész…
— Megváltozott minden! — vágott közbe elvörösödve. — A megrendelő új feltételeket dobott be! Át kell tervezni! Szóval, Eszter, lezárva. Idén nincs tenger. Május elsején kimegyünk anyámékhoz Kecskemétre, segítünk a kertben, a fóliát rendbe kell tenni, sütünk egy kis húst. Friss levegő, természet, erdő a közelben. Mi ez, ha nem pihenés?
— Én nem akarok anyukádhoz menni… — suttogtam, miközben forró könnyek gyűltek a szemembe és végiggördültek az arcomon. — Ott nem pihenek. Ott második műszakban dolgozom. Gyomlálok, ások, főzök a fél rokonságnak. Én a tengerhez akarok menni. Feküdni akarok, és nem csinálni semmit.
— Nem az számít, hogy mit akarsz! — csapott az asztalra ököllel. — Önző vagy! Csak magadra gondolsz! „Én akarom, én akarom.” Közben pedig nekem sürgős kiküldetésem lesz. Kecskemétre… — javította ki magát ingerülten — két hétre. Fúrásokat ellenőrizni. A vezetőség küld. Úgyhogy maradsz itthon, és ne panaszkodj. Ja, és add ide a pénzt arról a „maldívos” számládról. Kelleni fog az útra.
— Minek? — kérdeztem ledermedve. — A cég nem fizeti az ilyen utak költségeit?
— Utólag térítenek. Számlák alapján. Most elő kell finanszírozni. A szálloda drága, négycsillagos, reprezentációs költségek, vacsorák partnerekkel… Nem ehetek zacskós levest a nagyfőnök előtt. Meg kell adni a módját.
— Mennyi kell? — kérdeztem elcsukló hangon, mintha belül elszakadt volna valami.
— Kétszázezer. Kétszázezer forint.
— Kétszázezer?! — kaptam levegő után. — Zoltán, ez a megtakarításom kétharmada! Ez az én szabadságom ára!
— Visszakapod! — mondta élesen. — Mondtam, hogy megtérítik. Két hét, és minden fillér visszajön, még napidíjat is kapok. Nem bízol a férjedben? Abban, akivel együtt élsz?
Úgy nézett rám, szemrehányással és sértettséggel, hogy szégyen öntött el.
Hiszen dolgozni megy. Hidegbe. Értünk. Én meg itt a homokos álmaimmal jövök.
Átutaltam neki a pénzt. Kétszázezer forintot. Reszkető ujjal nyomtam meg a „Küldés” gombot.
Hittem neki. Tíz éve voltunk együtt. Ő volt a biztos pontom, a támaszom. Kissé nyers, kissé fösvény, de megbízható. Soha nem hagyott cserben igazán.
Másnap elutazott.
Én pakoltam össze a bőröndjét.
— Ne unatkozz, Eszterkém! — mondta vidáman, miközben felvette a kabátját. Drága parfüm illata lengte körül, a Dior Sauvage, amit karácsonyra kapott tőlem, úgy, hogy magamon spóroltam. — Hívlak majd. De tudod, Kecskemét… rossz a térerő, minden messze van. Ne aggódj, ha néha nem érsz el.
— Vigyázz magadra — igazítottam meg a sálját. — Öltözz fel rendesen. Még hideg is lehet.
— Persze. Vittem termo cuccot.
— De minek neked fürdőnadrág és rövidnadrág…?