Valamikor hajnali kettő körül járhatott az idő.
— Kisfiam, azonnal gyere át… nagyon felment a vérnyomásom. Mentőt hívtam, bevisznek a kórházba. Kérlek, gondoskodjatok Domonkosról — szólt Zsuzsanna Török hangja a telefonban, erőtlenül, szinte suttogva.
András Halász egy pillanat alatt kipattant az ágyból. Kapkodva magára húzta a ruháit, és már indult is az anyjához. Szinte futott az utcán, mégis elkésett: csak azt látta, ahogy a mentőautó elindul a ház elől. A lakás ajtaját a saját kulcsával nyitotta ki, gyorsan összeszedte Domonkos Hegyit, betette a hordozóba, majd visszasietett vele.
Zsuzsanna Török végül öt teljes napot töltött bent a kórházban. Az orvosok nem szívesen engedték haza, a vérnyomása nehezen állt be. Kiderült, hogy a fiával való heves vita, valamint az aggodalom a kutyája miatt annyira felzaklatta, hogy az értékei veszélyesen magasra ugrottak.
Ez idő alatt Domonkos Andráséknál lakott. Melinda Dunai és Dóra Lukács eleinte tartottak tőle, ám hamar kiderült, hogy Zsuzsanna mégiscsak rendet tudott vágni a kutya nevelésében. Nem rágott szét semmit, nem volt agresszív, és meglepően nyugodtan viselkedett.
Amikor Zsuzsanna végre hazatérhetett, mindannyian összegyűltek nála a konyhában. A vízforraló már zúgott, Melinda egy hatalmas tortát szeletelt, Dóra pedig bögréket és csészealjakat pakolt az asztalra.
— Borzasztóan megijedtünk érted, anya — mondta András, miközben figyelte az anyját.
— Én is halálra rémültem — vallotta be Zsuzsanna. — Azt hittem, ott a vége mindennek. Soha nem volt még ilyen rosszul.
— Arra jutottunk, hogy ha mégis elmennél pihenni vagy gyógyulni, Domonkos maradhat nálunk — kezdte András, de az anyja a szavába vágott.
— Nem, fiam. Meggondoltam magam. Most egyelőre nem mozdulok sehova. Nagyon megijedtem, inkább itthon maradok, rendbe szedem magam. Tudod, otthon még a falak is gyógyítanak. És Domonkost sem akarom elengedni.
— Ahogy jónak látod — mosolygott András. — Egyébként sokat változott. Nem harap, nem morog, kifejezetten jól viselkedik.
— Mert foglalkoztam vele, rendesen! — nevetett Zsuzsanna. — Olvastam mindenféle szakértői tanácsot a kutyák lelkéről, és alkalmaztam is.
— Büszke vagyok rád, anya — mondta András őszintén. Ahogy ránézett, az járt a fejében, milyen hatalmas megkönnyebbülés, hogy minden rendben van vele. Élne csak még sokáig, a maga különcségeivel együtt — hiszen ő az édesanyja, és másik soha nem lesz.
Azon az éjszakán, amikor Zsuzsannát elvitte a mentő, András rettenetesen megijedt. Miután hazavitte Domonkost, visszafeküdt az ágyba, bár tudta, reggel korán kel. Ő és Melinda azonban sokáig nem tudtak elaludni, csak beszélgettek. András felidézte a gyerekkorát: az apja öt éves korában halt meg, tűzoltó volt, és egy különösen nehéz bevetés során történt a tragédia.
Az anyja összetört, mégis összeszedte magát miatta. Mindig partnerként bánt vele, sokat magyarázott, mindent megbeszéltek. András korán önálló lett, de közben gyerek is maradt, akit Zsuzsanna elkényeztetett: játékokkal, édességekkel, figyelemmel. Ott volt mellette, segítette, terelgette. Most pedig András felnőtt, családja van, rendezett élete. Az anyja előtt viszont már ott derengett az öregség, az egyedüllét és a betegségek gondolata — és Domonkos lett az, aki elterelte erről a figyelmét, ezért vált annyira fontossá számára.
— Nem kellett volna összevesznünk… bocsáss meg, anya — mondta András, és magához ölelte Zsuzsannát.
— Minden rendben van, fiam — válaszolta halkan.
— Nagyi, nézd! Domonkos ellopta a kekszet a tálból! — kiáltott fel Dóra, miközben a kutyára mutatott, aki a szájában szorongatott zsákmánnyal igyekezett kereket oldani.
— Te kis csibész, azt nem szabad! — Zsuzsanna felpattant, és utána eredt.
Néhány pillanat múlva visszatért, kissé csalódottan.
— Mind megette… nem tudtam elvenni tőle. Jaj, Domonkos, van még mit tanulnod!
Nevetés töltötte be a konyhát, és mindenki teázni kezdett. Domonkos csendben leült az ajtó mellé, és reménykedve bámulta az asztalt, hátha leesik onnan még valami finom.