— Melinda Balogh, gyere csak, vendéget hoztam! — lépett be az alacsony házba Zoltán Török széles mosollyal, és közvetlenül mögötte egy nő is átlépte a küszöböt. Ápolt volt, feltűnően csinos, drága kabátja idegenül hatott a falusi környezetben.
Melinda egy pillanatra megdermedt. Az asztalnál állt, kezében lisztes tál, épp dagasztani készült. A férje megérkezett. Csakhogy nem egyedül.
— Fáradjanak beljebb — szólalt meg végül, lesütve a szemét, miközben ujjairól lerázta a lisztet. — Teát kérnek?
Az idegen nő kíváncsian hordozta körbe a tekintetét a szobán, arcán alig leplezett fintorral szemlélve az egyszerű berendezést. Zoltán közben letette a csomagokat az ajtó mellé, majd elégedetten megcsapkodta az oldalát, mintha hosszú útról tért volna haza.
— Na, ismerkedjetek meg — mondta félmosollyal. — Ő itt Viktória Bíró. Viktória, ő Melinda Balogh.
— Örvendek — felelte Viktória hűvös hangon.
Melinda megtörölte a kezét a kötényébe, és biccentett.
— Városból érkezett?
— Igen — vont vállat Viktória. — Még nem igazán szoktam hozzá az ilyen… körülményekhez.
— Körülményekhez? — kérdezett vissza Melinda.
Viktória a kemence felé intett, majd a faragott faasztalra, amelyen hímzett terítő feszült. A padon gondosan összehajtogatott ruha feküdt, a sarokban kosár krumpli az udvari kertből.
— Hát… — halvány mosoly jelent meg az ajkán. — Ne vegye rossz néven, egyszerűen máshoz szoktam.
Melinda hallgatott. Valami kellemetlenül megmozdult benne, mintha gombóc akadt volna a torkába.
Zoltán közben levette a dzsekijét, a szék támlájára dobta, majd nagyot nyújtózott.
— Nos, háziasszony, akad itt valami ennivaló?
— Van — felelte Melinda halkan.
A tűzhelyhez fordult, nem emelve fel a fejét, és kenyeret vett le a polcról, mellé vajat és sajtot készített.
Viktória leült a padra, kissé oldalra billentve a fejét.
— Melinda, merre van itt a fürdő?
Melinda egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét.
— Kint az udvaron. Jobbra a kút mellett.
Viktória meglepetten pislogott.
— Hogyhogy? Meleg víz nélkül?
Zoltán elmosolyodott, és összekacsintott vele.
— Ne aggódj, hamar meg lehet szokni. Ugye, Melinda?
Melinda ajkai összeszorultak.
— Meleg víz a fürdőházban van. Szombatonként fűtjük fel — válaszolta egyenletes hangon.
Viktória bólintott, mintha fejben elraktározta volna az információt.
Melinda kenyeret tett az asztalra, elővette a lekvárt is.
— Teát töltsek?
— Igen, köszönöm — felelte Viktória.
Zoltán már kényelmesen elterült a padon, karjait a feje mögé fonta.
— Jut eszembe, hoztam még valamit — kapott észbe, és a táskába nyúlt. — Melinda, nézd csak meg, mit hozott neked Viktória.
Melinda a párkányról levette a teáskannát, majd lassan megfordult. Viktória ekkor már egy színes papírba csomagolt kis csomagot húzott elő.
— Tessék — nyújtotta át.
Melinda nem kapott utána azonnal.
— Mi ez?
— Kézkrém — mosolygott Viktória. — Drága, jó minőségű. Tudom, a földdel való munka kiszárítja a bőrt…
Melinda a fényes dobozra nézett, majd a saját kezére: erős, széles tenyér, finom repedésekkel a sok víztől és szappantól. Lassan megemelte a kezét, mintha válaszolni készülne, és a levegő egy pillanatra megfeszült közöttük.