— Szóval így állunk, te meg az anyád… Értem már. Köszönöm szépen! — csattant fel indulatosan Zsuzsanna Török. — Amikor bajban voltatok, én ott voltam, segítettem, most meg mintha mindez soha nem számított volna. Ennyi év alatt egyetlen egy kérésem volt felétek, és erre is csak elutasítást kapok!
— Anya, miről beszélsz? Miféle elutasításról? — próbálta csillapítani a kedélyeket a fia. — Hiszen egy teljesen elfogadható megoldást ajánlottam fel neked.
— Nekem ez nem elfogadható! Nem gondoltam volna, hogy ennyire kegyetlenek és érzéketlenek vagytok — vágta oda sértetten.
— Anya! — szólt rá ingerülten András Halász, érezhetően a türelme végén járva.
— Akkor én elmegyek. Ide többé be nem teszem a lábam — jelentette ki Zsuzsanna Török, majd karjára kapta imádott kiskutyáját, Domonkos Hegyit, és dühösen bevágta maga mögött az ajtót.
András némán a feleségére, Melinda Dunaira nézett, mintha tőle várna valami megnyugtató választ vagy támogatást. Melinda azonban csak megvonta a vállát, nem találta a megfelelő szavakat. Ötéves kislányuk, Dóra Lukács ekkor odalépett az anyjához, hozzá simult, és félénken megkérdezte:
— A nagyi megsértődött és elment? Örökre?
— N… nem hiszem — válaszolta lassan András. — Majd lehiggad, belátja, hogy túlreagálta, és hamarosan újra eljön hozzánk látogatóba.
— Azt már nem! — morogta magában Zsuzsanna Török, miközben határozott léptekkel haladt végig az utcán. — Hogy én még ide visszajöjjek vagy bármiben segítsek nekik? Ugyan már! Domonkos, drágám, menjünk el a boltba, veszek neked valami finomságot… Te legalább mindig megértesz engem.
Megállt, lehajolt, és gyengéden simogatni kezdte a kutyáját. A mellkasát szomorúság és keserűség szorította össze; mélyen bántotta mindaz, ami történt.
Pedig nem is olyan régen, pontosabban öt évvel korábban, ő mentette meg a fiát és a menyét egy kilátástalan helyzetből. Akkor született meg Dóra, Melinda még otthon volt a kislánnyal, András pedig egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Annál a cégnél, ahol dolgozott, hivatalosan „átmenetileg felfüggesztették a működést” — legalábbis ez állt a közleményben. A dolgozókat határozatlan időre fizetés nélküli szabadságra küldték.
András nem engedhette meg magának, hogy bevétel nélkül maradjon, hiszen a fiatal család még javában törlesztette a lakáshitelt: egy kétszobás, hitelre vásárolt lakásban éltek. Ezért kétségbeesetten állás után kezdett nézni, ám hetekig csak kudarc érte.
Melinda számára a korábban nyugodt, kiszámítható gyermekgondozási időszak hirtelen rémálommá vált. Dóra alapvetően nyugodt baba volt, alig okozott nehézséget, mégis az anyja egyre idegesebb lett, gyakran elsírta magát. Úgy érezte, nincs más választása: vissza kell mennie dolgozni, különösen azért, mert ott jó fizetés várta, sőt előléptetést is kilátásba helyeztek. Csakhogy a kislány alig múlt egyéves. Melinda tanácstalanul járt fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat, képtelen volt dönteni.
András próbálta nyugtatni a feleségét, azt ígérte, hogy minden rendeződni fog, és nem kell elsietni semmit. Végül nagy nehezen talált munkát, de a fizetés messze elmaradt a korábbitól. Nem volt azonban választási lehetőségük: a családi kassza teljesen kiürült.
Három hónapon keresztül szinte a túlélésért küzdöttek. András keresete éppen csak elég volt arra, hogy kifizesse a hitelt, megvásárolják az alapvető élelmiszereket és mindazt, amire a kisgyermeknek szüksége volt. Tartalék gyakorlatilag nem maradt. Egy egyszerű köhögés elleni gyógyszer is komoly lyukat ütött a költségvetésükön, nemhogy új ruháról vagy cipőről álmodhattak volna.
— Én vigyázok Dórára! — ajánlotta fel akkor Zsuzsanna Török, amikor megtudta, mennyire nehéz anyagi helyzetbe kerültek. — Menj vissza dolgozni, Melinda, főleg ha tényleg előléptetést ígértek neked. Mi majd megoldjuk valahogy, igaz, kicsim?
A nagymama az ölébe vette a kis Dórát, és játékos mondókába kezdett. A kislány felnevetett, tenyerét kinyújtotta, várva a jól ismert mozdulatokat. Ismerte már ezt a játékot, ahogyan a többi dalocskát és versikét is, amelyeket a nagyi olyan gyakran mondott neki. Zsuzsanna Török rendszeresen járt hozzájuk, sok időt töltött az unokájával. Már nyugdíjas volt, nemrég töltötte be a hatvanhármat; bár még dolgozott, a felmondáson gondolkodott. Melinda édesanyja ezzel szemben jóval fiatalabb volt, még aktívan dolgozott, ráadásul messze lakott, ezért ritkán tudott segíteni.
— Fel is mondhatok, és akkor átjárok hozzátok, segítek, amikor csak kell — tette hozzá Zsuzsanna Török. — Közel lakunk egymáshoz, és…
— Nagyon köszönjük, Zsuzsanna Török! — mondta Melinda meghatottan, és hálásan megölelte az asszonyt, miközben mindannyian abban reménykedtek, hogy ezzel végre megoldódnak a gondjaik, bár a levegőben már ott vibrált a későbbi konfliktus előérzete.