A másik, szintén jókora táskában jutalomfalatok és táp lapultak, jócskán túlbiztosítva a mennyiséget, hogy biztosan ne fogyjon ki semmiből, mellé pelenkák, etető- és itatótálak – sorolta Zsuzsanna Török, miközben egymás után emelte ki a holmikat a két tekintélyes csomagból, és gondosan elrendezte őket az előszobában.
— Anya, ezt mind te cipelted idáig? — csodálkozott rá András Halász, miközben zavartan megvakarta a tarkóját. — Szólhattál volna, felmentem volna érted. Nem gondoltam, hogy ennyi minden összegyűlik…
— Ugyan, fiam, ne aggódj — legyintett az asszony. — Ha bármi kérdés adódik, hívjatok vagy írjatok nyugodtan, elmondom, mit hogyan szokott. Jaj, kincsem, annyira fogsz hiányozni nekem!
Az utolsó mondat már egyértelműen Domonkos Hegyinek szólt, aki az örömtől szinte megbolondulva cikázott a szobák között. Dóra Lukács nevetve szaladt utána, és tapsolt, ahogy a kutya csóváló farka ide-oda csapkodott.
…Zsuzsanna Török hazatérését a szanatóriumból végül mindenki türelmetlenül várta: Melinda Dunai, András, sőt még Dóra is, aki eleinte kifejezetten örült az új jövevénynek, és titkon arról ábrándozott, hogy a kutya örökre náluk marad. Domonkos azonban egyetlen hónap alatt képes volt romhalmazzá változtatni a frissen felújított lakást. Amit csak elért, megrágott vagy tönkretett: a folyosón a tapéta cafatokban lógott, senki sem értette, miért éppen az lett a kedvence. A nagyszobai kanapé kárpitja szétfoszlott, a varrásokból hosszú cérnaszálak lógtak ki. A kutya jelölte a sarkokat, morgott, csipkedett, és fittyet hányt minden szóra. Játékokra és falatokra nem volt szüksége, hiszen egész birodalom állt rendelkezésére: virágcserepek földdel és elszáradt növényekkel, Dóra játékai, könyvek, konyharuhák és edények estek áldozatul.
Egyik este becsöngetett az alsó szomszéd, panaszkodva, hogy a mennyezetnél ázik a lakása. Kiderült, hogy Domonkos a lakás egyik legtávolabbi sarkát választotta ki különösen buzgó jelölésre. Egy másik alkalommal egy szomszédasszony állított be azzal, hogy a kutya egész nap keservesen vonyít. Melinda és András csak értetlenül néztek egymásra:
— Mikor lenne ideje vonyítani? — csodálkozott András. — Állandóan rág valamit!
— Megmondtam, hogy jelezzetek, ha gond van! — háborgott Zsuzsanna Török, amikor végre visszatért a szanatóriumból.
— És mire mentünk volna vele? — felelte András fáradtan. — Elrontsuk a pihenésedet? Mit tudtál volna segíteni távolról?
— Domonkos stresszes volt — vágta rá az asszony. — Nem szokott hozzá, hogy egész nap egyedül legyen, hiányzott neki a törődés. Jaj, mennyire hiányoztál nekem! — szorította magához a kutyát.
— Öhm… Dórát is alaposan megcsipkedte — jegyezte meg halkan Melinda.
— Biztosan húzgálta a farkát, vagy evés közben zaklatta! — csattant fel Zsuzsanna. — Ok nélkül semmi sem történik. Ne vádoljátok az én kutyámat!
— Most már felújításra szorul a lakás — jelentette ki András.
— Kárpótollak benneteket. A nyugdíjamból. Amint megkapom, odaadom, ha már így állunk — mondta sértődötten. — Van még kérdés?
Rosszul váltak el. Egy teljes hónapig nem beszéltek egymással, telefon sem csörgött. Természetesen Melinda és András nem fogadtak el semmilyen pénzt Zsuzsanna Töröktől. Saját kezűleg újratapétázták a folyosót, a kanapét pedig áthúzatták. Végül ők törték meg a csendet: Dóra ismét megbetegedett.
— Elmegyek, hát mit tehetnék — sóhajtott Zsuzsanna, amikor a fia segítséget kért.
Pontosan egy évvel később András édesanyja újra szanatóriumi utazást tervezett. Látogatóba jött, és óvatosan felvetette, hogy talán megint rájuk bízná Domonkost.
— Szó sem lehet róla! — bukott ki Andrásból.
— Tessék?! — hökkent meg Zsuzsanna. — Én vigyáztam a lányotokra, és egy rossz szót sem szóltam! Amikor kellett, mentem. Így háláljátok meg?
— Anya, ezt ne keverd ide — válaszolta András. — A saját gyerekünkről van szó, nem ugyanaz, mint egy kutya. Ráadásul léteznek állatpanziók is.
— Az kizárt! — tiltakozott az asszony. — Idegenek, idegen hely… Domonkos rosszul viselné. És drága is, egy egész hónap majdnem annyiba kerülne, mint az utam.
— És arra gondoltál, hogy mi is idegenek vagyunk neki? — kérdezte András. — Megint mindent tönkretenne. Nem.
— Ha nem akartok segíteni, hát ne segítsetek — mondta Zsuzsanna hidegen, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Andrást éles telefoncsörgés riasztotta fel álmából; az anyja hívta. Hirtelen felült az ágyban, és az órára pillantott, mielőtt megszólalt volna.