A benne kavargó nyugtalanság, amely az elmúlt hetekben állandó társa volt, még nem tűnt el teljesen, de már nem szorította úgy a mellkasát.
– Teát nem tudnál adni? – szólalt meg mögötte egy kissé gunyoros férfihang. – A szépséges lányod megint fintorog, hiába szóltam neki, mintha nem is hallaná.
Ágnes megfordult.
A tornácon Márk Lakatos állt, Elemér Kozma fia. Magas volt, széles vállú, és ugyanaz az éles, figyelmes tekintet ült a szemében, mint az apjáéban.
– Gyere csak be nyugodtan – mosolygott Ágnes. – Fruzsina nem rosszindulatból ilyen. Nehéz neki megszokni mindezt.
– Az biztos – mordult fel Márk, miközben belépett a házba. – Tegnap láttam, ahogy befogott orral rohant el az istálló mellett. Mint valami kényes hercegnő.
Fruzsina valóban képtelen volt belenyugodni a költözésbe.
Minden reggel kisebb jelenettel indult: hangosan csapkodta az ajtókat, nem volt hajlandó reggelizni, és amikor elindult a kollégiumba tartó buszhoz, az arcára volt írva, hogy ezt a napot is kényszermunkaként éli meg.
– Parasztok! – vágta oda megvetően, ha valaki a környékbeliek közül szóba próbált vele elegyedni. – Mégis kikkel akartok engem barátkoztatni?
A fordulópont egy váratlan napon jött el, amikor a farmon egyszerre több borjú is világra készült.
Fruzsina a főiskoláról hazafelé tévedt be az istállóba, és ott találta Márkot, amint egy fiatal tehén ellésénél segédkezett.
– Hé, gyere ide! – szólt rá, amikor meglátta őt az ajtóban. – Tartsd ezt a lámpát!
És ő – később maga is csodálkozott rajta – szó nélkül odalépett.
Talán a helyzet szokatlansága bénította meg, vagy volt valami Márk hangjában, aminek ösztönösen engedelmeskedni lehetett.
Két órán át dolgoztak együtt. Fruzsina világított, eszközöket adott kézbe, a végén pedig már ő is segített letörölni az újszülött borjút.
Amikor az apró állat bizonytalan lábain először botladozott az anyjához, és ügyetlenül az emlő felé nyújtotta az orrát, Fruzsina szeme hirtelen könnybe lábadt.
– Na látod – mosolygott Márk, miközben végignézett a sáros, könnyes arcán –, mégiscsak jó ez a „vidéki világ”, mi?
Attól a naptól kezdve minden más lett.
Fruzsina egyre gyakrabban maradt a farmon az órái után, besegített az állatorvosi rendelőben, ahol Elemér és Márk dolgoztak.
Esténként velük együtt ült a tankönyvek fölött, elmélyülten bújva az állatorvosi jegyzeteket.
Amikor pedig elérkezett a szakmai gyakorlat választásának ideje, a szülei legnagyobb döbbenetére közölte:
– Itthon szeretném csinálni a gyakorlatot. Közel van a farm, és az itteni gyerekek is rendesek.
– Itt? – kérdezett vissza Ágnes, különösen hangsúlyozva ezt az „itt”-et. – Nem úgy volt, hogy visszamész a városba?
Fruzsina elpirult.
– Hát… itt izgalmasabb. Meg aztán – tette hozzá kissé bizonytalanul – Márkkal arra jutottunk, hogy taníthatnék biológiát a gyerekeknek.
Később akár egy természetbúvár szakkört is indíthatnánk. A farm köré szervezve.
Ágnes összenézett Kristóffal. A férfi alig észrevehetően kacsintott rá, mintha azt mondaná: látod, feleslegesen aggódtál.
Aznap este a tornácon ültek, és a lenyugvó nap színeiben gyönyörködtek. Az istállóból tompa bőgés hallatszott, a levegőt frissen vágott fű és meleg tej illata töltötte meg.
– Tudod – szólalt meg Ágnes elgondolkodva –, majdnem hálás vagyok annak a Bernadett Lakatosnak.
Ha ő nincs, talán sosem vágtunk volna bele ekkora változásba.
Kristóf átkarolta a vállát.
– Akkor még makacs voltam, de úgy tűnik, megérte kitartani. Végül minden a helyére került.
A farm felől nevetés hallatszott: Fruzsina heves kézmozdulatokkal vitatkozott Márkkal valamin.
Ágnes elmosolyodott.
Nem mindig igaz az, hogy ott kell boldogulni, ahol az ember született. Néha a boldogság egészen máshol vár.
Csak bátorság kell hozzá, hogy megtegyük az első lépést.