— Hogy meri ezt megtenni?! — Ágnes Orosz a rendelő felől hallotta meg férje felháborodott hangját. — Ez egy élőlény, nem valami játékszer!
Ágnes összerezzent, és elszakította a tekintetét a számítógép képernyőjéről. Tizennégy év házasság alatt egyszer sem fordult elő, hogy Kristóf Lengyel felemelte volna a hangját egy gazdival szemben. Még akkor sem, amikor a részeg szomszéd berángatta a kutyáját a klinikára, és követelte, hogy „azonnal csináljanak vele valamit”. Kristóf mindig higgadt maradt, megfontolt és udvarias.
Most azonban a váróban csattanás hallatszott, mintha valami feldőlt volna, és az üvegcsék idegesen összecsörrentek a polcokon. Ágnes gyors mozdulattal elmentette a fordítást, amin dolgozott, majd kisietett a paravánnal leválasztott fülkéből.
— Ezt még meg fogja bánni, fiatalember — sziszegte jeges hangon egy magas, elegáns nő, aki prémkabátban állt, és egy hatalmas, vörös macskát szorított a mellkasához. — Fogalma sincs, kivel ujjat húzott.
A macska, amely a gondosan ápolt kezekben úgy lógott, mint egy krumpliszsák, rezignált közönnyel szemlélte a világot. Rézszínű bundája tompán csillogott a neonfényben.
— Éppen ön az, aki nem érti a helyzetet — mondta Kristóf, miközben mindkét tenyerével a vizsgálóasztalra támaszkodott. Az állkapcsán megfeszült az izom. — Nem vagyok hajlandó kínozni egy állatot csak azért, mert önnek szeszélye támadt. Ez bűncselekmény.
— Nahát, micsoda szavak! — nevetett fel teátrálisan a nő. — Bűncselekmény? És nemet mondani a polgármester feleségének, az micsoda?
Ágnesben megfagyott a vér. A polgármester felesége? Az a bizonyos Bernadett Lakatos, akiről az egész város pletykált? Így már érthető volt a lekezelő fölény és a díva módjára előadott sértettség.
— Nem érdekel, kinek a felesége — vágta rá Kristóf. — Számomra az állat egészsége az első.
Bernadett Lakatos arca elvörösödött, kifinomult orra idegesen megremegett.
— Értem — préselte ki a fogai között. — Akkor hát ezt az utat választotta. Géza Simon nagyon csalódott lesz, amiért így semmibe veszi a családját.
Hirtelen megfordult, majdnem fellökte Ágnest a kabátja szétrebbenő szegélyével. A macska halk, szemrehányó nyávogással reagált.
— Viszontlátásra, doktor úr — vetette oda a válla fölött. — Bár inkább mondhatnám: búcsúzzunk el.
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy beleremegett a helyiség. Ágnes azonnal a férjéhez sietett.
— Kristóf, mi történt?
Kristóf lassan leült, végighúzta a kezét az arcán.
— Azt akarta… — keserűen elmosolyodott. — Képzeld el, azért hozta be a macskát, hogy „oroszlánfazont” vágasson neki. Szerinte vicces lenne. Kint mínusz tizenöt fok van.
— Édes Istenem — suttogta Ágnes. — És most mi lesz?
Kristóf csak megvonta a vállát.
— Semmi jó, az biztos. De nem tehettem mást. Tudod jól.
Ágnes tudta. Pont ezért szerette: azért a makacs gerincért, azért a rendíthetetlen elvhűségért, amellyel mindig kiállt amellett, amit helyesnek tartott.
Másnap reggel egy telefonhívással indult. Ágnes épp a kávét főzte, amikor Kristóf felvette a készüléket. Abból, ahogy megfeszült az arca, és ahogy a keze elsápadt a telefon körül, azonnal érezte, hogy baj van.
— Igen, értem — mondta Kristóf tompa hangon. — Nem, nincs kifogásom. Még ma elviszem a holmimat.
Lassan letette a telefont az asztalra. Ágnes megdermedt a kotyogóssal a kezében; nem mert kérdezni, mert a válasz egyértelmű volt.
— Kirúgtak — közölte Kristóf üres hangon. — „Létszámcsökkentésre” hivatkozva.
A főorvos még bocsánatot is kért, magyarázkodott, hogy felülről jött az utasítás, tehetetlen. Ágnes letette a kávéfőzőt, és átkarolta a férje vállát. Kristóf összerezzent az érintésre, mintha a bizonytalanság már ebben a pillanatban is átköltözött volna a bőre alá.