…„az ingatlan elidegenítésének jogával” — állt a sor végén.
Márk Fülöp arca egy pillanat alatt elsápadt. Nyilvánvalóan nem számolt azzal, hogy Diána valóban végigolvas minden sort.
— Hol? — hajolt oda kapkodva, majd legyintett. — Ja, az… az csak egy sablon. Teljesen általános nyomtatvány. Minden jogosultságot felsorolnak benne, hogy ne kelljen százszor külön ügyet intézni. Gondolj bele, ha kell egy tulajdoni lap vagy valami hivatalos kivonat. Ez puszta formalitás, Diána. Ne csinálj ebből ügyet.
— Formalitás? — Diána lassan letette a tollat az asztalra. — Az, hogy bárki eladhatja a lakásomat, szerinted apróság?
— Ki beszél itt eladásról?! — Márk hangja idegesen felcsúszott. — Megőrültél? Nem bízol bennem? A férjed vagyok! Értünk csinálom! Kell az adókedvezmény, jól jönne az a pénz, nem igaz?
A hálószoba ajtajában ekkor megjelent Erzsébet Balázs. Karjait összefonta a telt mellkasán, és mozdulatlanul, rideg tekintettel méregette a menyét. A kedves nagymama-álarc egy szempillantás alatt lehullott.
— Mi ez a hiszti, Diána? — dörgött rá. — Márk rohan, intézkedik, papírokat szerez, te meg fintorogsz? Írd alá, és ne borzold az idegeimet. Nekem a te jeleneteidtől ugrál a vérnyomásom.
— Ugrál a vérnyomása, Erzsébet Balázs? — Diána felállt. A félelemnek nyoma sem maradt benne, helyét jeges düh vette át. — Ne aggódjon. Mindjárt segítek rajta. Lefelé.
Odament a szekrényhez, kinyitotta, és elővette azt a kis dobozt, amelyben a lakás iratai lapultak.
— Mit művelsz? — kérdezte Márk gyanakodva.
— Ellenőrzök — vetette oda Diána. — Mondd csak, Márk, hallottál már a Büntető Törvénykönyv 159. paragrafusáról? Csalás, különösen, ha többen, előre megbeszélve követik el.
— Összevissza beszélsz — sziszegte az anyja, beljebb lépve a szobába. — Miféle csalás? Mi egy család vagyunk! Jót akartunk!
— Kinek jót? — Diána hirtelen feléjük fordult, kezében az iratokkal. — A hitelezőiknek?
A levegő megdermedt. Olyan csend telepedett a szobára, amit szinte vágni lehetett. Erzsébet Balázs arca foltokban vörösödött, Márk pedig lesütötte a szemét, mint egy lebukott iskolás.
— Te… te hallgatóztál? — suttogta.
— Eleget hallottam — felelte Diána kimérten. — A foglalóról. Arról, hogy „úgysem tudok majd mit tenni”. Arról, hogy az én lakásom fedezné az ön adósságait.
— Diána, kérlek! — Márk odaugrott hozzá, megpróbálta átkarolni. — Ez nem így van! Anyu bajba került! Átverték, befektetett egy szövetkezetbe, aztán azok eltűntek! A kamatok nőnek, a behajtók fenyegetnek! Csak ideiglenesen akartuk eladni a tiédet, rendezni a tartozást, aztán… aztán hitelt vettünk volna fel! Együtt! Egy nagy házra!
— Ideiglenesen eladni az én lakásomat? — Diána felnevetett, és a nevetése hátborzongató volt. — Hallod magad? Hajléktalanná akartál tenni, hogy megmentsd anyádat a saját ostobaságától? És engem mikor kérdeztél meg erről?
— Mit kellett volna kérdezni?! — robbant ki Erzsébet Balázs. — Fiatal vagy, dolgozol, majd megkeresed újra! Én meg idős asszony vagyok, engem ezek az adósságok megölnek! Kötelességed segíteni! A család része lettél, osztozni kell bajban és örömben! A lakást is csak örökölted, ingyen kaptad a nagyanyádtól! Nem megszenvedtél érte! Belefér, hogy feláldozd a rokonságért!
Ez volt az a pillanat. A lepel lehullott. Irigység. Sűrű, fekete, ragacsos irigység mindarra, ami nem az övék volt. Számukra Diána öröksége csupán „potyán szerzett” vagyon, amelyhez szerintük joguk volt.
— Kifelé — mondta halkan Diána.
— Tessék?! — Erzsébet Balázs majdnem megfulladt a felháborodástól.
— Kifelé a lakásomból. Mindketten. Azonnal.
— Ehhez nincs jogod! — sikította Márk. — Én itt lakom! Ez az én…
— Itt semmi sem a tiéd — vágott közbe Diána. — Még bejelentve sem vagy ide. Az anyádnál vagy bejelentve, abban a lakásban, amit feltehetően már elzálogosítottatok vagy eladtatok, ha már az enyémre fájt a fogatok. Pakoljatok. Egy órát kaptok. Ha letelik, hívom a rendőrséget. És hidd el, Márk, a konyhai beszélgetésetek fel van véve. Amint meghallottam az első mondatot, bekapcsoltam a diktafont.
Hazugság volt. Semmit sem rögzített. De a blöff tökéletesen betalált. Márk arca hamuszürkévé vált.
— Felvetted anyámat? — suttogta rémülten. — Te… te szörnyeteg vagy!
— Pakolj, idióta! — ordított rá Erzsébet Balázs, és ezzel a kiáltással már kész volt a következő robbanás a lakás falai között.