— Nyugodj meg, anya, semmit sem fog észrevenni — mondta Márk Fülöp halkan, szinte dorombolva. — Este adom oda neki a papírokat, amikor már teljesen kimerült lesz a beszámoló után. Azt mondom, adó-visszatérítéshez kellenek, még csak bele sem néz, ott írja alá, ahol be vannak jelölve az ikszek.
Diána Fodor ledermedt a félig nyitott konyhaajtó mögött. Egy pillanatra úgy érezte, mintha kihagyna a szíve, majd vadul verni kezdett, valahol a torkában, elzárva a levegőt. Ismerte ezt a hangot: simulékony, megnyugtató, látszólag bűnbánó. A férjéé volt. Annak az embernek a hangja, akivel három éve megosztotta az életét, az ágyát, a reggeleit és a jövőről szőtt terveit.
— Biztos vagy benne, fiam? — szólalt meg Erzsébet Balázs, az anyósa. Az ő hangjában nyoma sem volt annak a cukormázas kedvességnek, amellyel Diánát rendszerint fogadta. Hideg és számító volt, akár egy pénztárgép csattanása. — Belvárosi lakásról beszélünk, a vevő nem fog a végtelenségig várni. Már letette az előleget. Ha Diána ellenkezni kezd, kétszeres összeget kell visszafizetnünk. Nekem pedig nincs ennyi pénzem, ezt jól tudod.
— Nem fog tiltakozni — legyintett Márk, és Diána hallotta, ahogy megcsörren a teáskanna fedele. — Megbízik bennem. Azt hiszi, csak nagyobba költözünk. Mire felfogja, hogy a lakás elment, és a pénz a te… hm… ügyed rendezésére ment, addigra már késő lesz. Sírdogál egy kicsit, aztán beletörődik. Mit tehetne? Egy család vagyunk.
Diána nesztelenül hátrált vissza a sötét előszobába. A lábai elnehezültek, mintha hirtelen eltűntek volna belőlük a csontok. Egyetlen mondat visszhangzott a fejében: „Mit tehetne?”
Miféle „ügy”? És hogyan lett az ő lakása — a nagymamájától örökölt otthon, az egyetlen biztos pont az életében — egyszer csak alku tárgya a férje és az anyósa titkos játszmájában?
Három évvel korábban, az esküvő után Erzsébet Balázs mintapéldánya volt az ideális anyósnak. Nem avatkozott bele semmibe, nem jelent meg hívatlanul, és Márkkal rendszeresen küldött házi káposztás pitét. Diána akkoriban gyakran gondolta: szerencsés nő. A barátnői rémtörténeteket meséltek zsarnoki anyósokról, ő pedig egy mosolygós, teltkarcsú asszonyt kapott, barátságos tekintettel.
Az első rossz előjelek fél éve jelentkeztek. Erzsébet Balázs panaszkodni kezdett az egészségére. „Rakoncátlankodik a szívem, fel-le ugrál a vérnyomásom, félek egyedül éjszakázni a kétszobás lakásban.” Márk gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy költözzön hozzájuk. „Csak átmenetileg, Diánácska, amíg kivizsgálják.” Diána beleegyezett. Ki mondana nemet egy beteg embernek?
Az „átmeneti” állapot azonban elhúzódott. Az anyós elfoglalta a nappalit. Gyógyszeres dobozok, horgolt terítők, szentképek és megsárgult fotóalbumok lepték el a lakást, mint valami lassan terjedő penész. De a legrosszabb nem ez volt, hanem a légkör változása.
— Diánácska, megint ezt a drága sajtot vetted? — sóhajtozott Erzsébet Balázs a bevásárlószatyrok fölött. — Minek a pazarlás? A közeli diszkontban akciós a sima trappista, fele ennyiért. Egy fillért sem tudsz beosztani, drágám. Márk megszakad a munkában, te meg szórod a pénzt.
Diána hallgatott. Jól keresett, megengedhette magának azt az ételt, amit szeretett. De vitába szállni egy „beteg” asszonnyal kicsinyesnek tűnt.
Márk, aki korábban mindig mellette állt, idővel az anyja szavait kezdte visszhangozni.
— Diána, anyának igaza van. Spórolnunk kell. Hiszen emlékszel, házról álmodoztunk. Sajátról, nagy kerttel.
A ház gondolata közös volt. Most azonban, a sötét folyosón állva és a suttogásukat hallgatva, Diána ráébredt: az álom csak csali volt. Egy horog, amellyel a bizalmát akarták kifogni.
— És ha ügyvédhez fordul? — kérdezte újra Erzsébet Balázs. — Ott van neki az a barátnője, Emese Lukács, jogászokkal dolgozik.
— Ugyan már, anya — nevetett fel halkan Márk. — Általános meghatalmazásról van szó. Mondtam, hogy beteszem az adópapírok közé. Aláírja a teljes körű meghatalmazást az ingatlan felett, és kész. Én intézek mindent, még az adásvételnél sem kell ott lennie, és mire bármi gyanússá válna számára, már minden a terv szerint halad majd.