Bármi megtörténhet – ezt Melinda Erdélyi akkor is tudta –, de arra, hogy mindez valóban így alakul, soha nem mert volna komolyan számítani. Nem véletlenül halmozták fel azt a rengeteg ingatlant; nyilvánvaló volt számára, hogy nem ajándékozási szándékkal vásároltak, és végképp nem azért, hogy majd könnyedén szétosszák a családban.
Mostanra azonban világossá vált számára, mennyire jogosak voltak a korábbi kételyei. Utólag már kristálytisztán látta a mintát: a fiuknak csak ideiglenesen adtak lakhatást. Papíron nem lett az övé semmi, egyszerűen csak beköltözhetett. Amint azonban megnősült, hirtelen elfogyott a türelem – udvariasan, de határozottan jelezték, hogy ideje továbbállni, és „megteremteni a saját egzisztenciát”.
„Azt gondoljuk anyáddal – hangzott el akkor –, hogy aki mindent készen kap, abból sosem lesz igazán önálló ember. Nem alakul ki benne tartás, gerinc. És ez ránk nézve is szégyen lenne: mintha egy életképtelen fiút neveltünk volna.”
– Tessék? – kérdezett vissza András Kozma, mintha nem hallotta volna jól. – Önálló és független? Szép kifejezések… meg is jegyzem.
Ezt a mondatot olyan hangon ejtette ki, amilyet Melinda addig soha nem tapasztalt nála. Hideg volt, kemény, megalkuvást nem tűrő. A nő hátán végigfutott a hideg, libabőrös lett tőle.
– Anya, apa, pontosan értettem mindent – folytatta András ugyanebben az acélos hangnemben. – Összepakolunk, és elköltözünk albérletbe. Egy héten belül megoldjuk. Ha ebben a lakásban bármi kár keletkezett, küldjétek el a számlát, kifizetem.
Aztán még hozzátette:
– Most pedig arra kérlek benneteket, hagyjatok minket kettesben a feleségemmel. Csomagolnunk kell.
A telefon csörgése rántotta vissza Melindát az emlékeiből.
– Drágám, egy perc, és felérek – szólt bele András, most már nyugodt, szeretetteljes hangon, amitől Melinda kissé megkönnyebbült. – Ha még ott vannak a folyosón, gyere ki te is, jó? És légy szíves, Orsolyának kapcsold fel hangosabban a mesét, lehet, hogy zajos lesz.
– Rendben – felelte Melinda, majd az ajtókémlelőhöz lépett. – Igen, még ott állnak. Mindjárt kimegyek.
A lépcsőházban egyszerre jelentek meg.
– Fiam – kezdte panaszos hangon Judit Szilágyi –, ez az asszony nem enged be minket a lakásba!
– Teljesen helyesen – válaszolta András higgadtan. – Mit keresnétek bent? Nem a ti otthonotok. Mi Melindával öt éven át dolgoztunk látástól vakulásig: albérletet fizettünk, félretettünk az önerőre, és közben meg is kellett élni valamiből.
– Teljesen megfeledkeztél rólunk, még látogatóba sem jössz – csóválta a fejét Judit.
– Mikor tenném? – vonta fel a szemöldökét András. – Megszületett a lányom, Melinda gyesen van. Nekem pedig kötelességem eltartani a családomat. Ráadásul itt a húszéves hitel. Mondd, mikor utazgassak, és egyáltalán hová?
– Ne csavard ki a szót, fiam! – mordult rá Sándor Váradi. – Az unokánkhoz jöttünk. Ajándékokat hoztunk, játékokat!
– Apa, minek ez a nagy költekezés? – csóválta a fejét András. – Orsolya még a végén túlzottan hozzászokik. Függő lesz az ajándékaitoktól.
Erre semmi szükség. Egyszerű körülmények között fog felnőni, és majd saját munkával megteremti magának mindazt, amire vágyik – babát, építőkockát, bármit.
– Te aztán…! – üvöltötte Sándor az egész emeletet betöltve.
– Igen, én – vágta rá András. – Önálló és független. Annyira, hogy tőletek nem kérek semmit: sem lakást, sem pénzt, sem játékot a lányomnak. Megoldom egyedül. Ahogy az elmúlt nyolc évben is megvoltam nélkületek, most is menni fog.
A szülők arca váltakozva vörösödött és sápadt el, de egyetlen szót sem tudtak kinyögni.
– Gyere, szerelmem – fordult Melindához András, és finoman az ajtó felé terelte. – Mi megállunk a saját lábunkon. Ezeket az embereket pedig… azt hiszem, nem ismerem.
És ezzel becsukta mögöttük az ajtót.