András bólintott, mintha ezzel végleg pontot tenne az ügy végére.
— Rendben van — mondta eltökélten. — Akkor holnap meg is győzzük erről a szüleimet.
— Jaj, ne! — kapta fel a fejét Melinda. — A szülők! Azonnal! Most rögtön! Mindent rendbe kell rakni, futás!
A lakást csak jóval éjfél után sikerült lakható állapotba hozniuk, sőt, inkább már hajnal felé járhatott az idő. Ennek ellenére egyikük sem tudott igazán elaludni. Forgolódtak, suttogva tanakodtak, és lázasan gyártották azokat az érveket, amelyekkel majd megpróbálják elodázni az áhított unokák kérdését.
— Azt fogom mondani, hogy szeretnék előléptetést — kezdte Melinda halkan. — Jó lenne előbb stabilabban megvetni a lábam a munkahelyen, hogy biztosan visszavárjanak a szülési szabadság után.
— És akkor magasabb lesz a támogatás is — csatlakozott András lelkesen. — Én meg előadom, hogy még készülni kell a gyerek érkezésére. Anyagi háttér, felkészítő tanfolyamok, ilyesmik.
— Sőt, azt is felhozhatjuk, hogy egy jó óvodába évekkel előre be kell iratkozni — lendült bele Melinda. — Már rajta vagyunk a várólistán, de az elit intézményeknél hosszú az átfutás. Angol nyelvű foglalkozásokkal!
— Akkor már tegyük hozzá a kínait is — nevetett András. — Diplomata lesz a gyerekből!
A nap első fényei már beszűrődtek az ablakon, mire végre sikerült egy keveset elszunyókálniuk.
Kár volt az egész tervezgetésért. Egyetlen érvükre sem lett szükség.
— Hát igen — jegyezte meg Judit Szilágyi, miközben rosszallóan végigmérte a lakást. — Úgy látom, a rendrakás művészete még nem erősségetek. Sebaj, majd az évek meghozzák.
Melinda és András ledermedtek. Meggyőződésük volt, hogy egy műtőben sincs nagyobb tisztaság annál, amit az éjszaka során produkáltak. András már nyitotta volna a száját tiltakozásra, de nem jutott szóhoz.
— Fiam — szólalt meg Sándor Váradi, miközben leült az asztalhoz —, mit gondolsz a saját otthon kérdéséről?
András zavartan húzott ki egy széket vele szemben.
— Hogy érti ezt? — kérdezte bizonytalanul. — Hiszen… itt lakunk.
— A hangsúly azon van, hogy „mintha” — válaszolta az apja nyugodtan. — Ez az én lakásom. Te csak benne élsz.
— De apa, amikor megvettétek anyával, azt mondtátok, hogy ez nekem lesz — védekezett András. — Azért, hogy itt lakjak.
— Így van, kisfiam — ült közelebb Judit Szilágyi. — Azért, hogy te lakj itt. De most már házas vagy, ketten éltek itt. Felmerült bennünk a kérdés, hogy ti ezt hogyan képzelitek tovább.
— Mit lehet ezen gondolkodni? — csodálkozott András. — Maradunk, és kész.
— Ugye mondtam, hogy nem gondolkodnak semmin — bökte oldalba a férjét Judit. — Csak élvezik az életet, felelősség nélkül.
— Azt mondod nekem, hogy tudatosan eltartatod magad? — nézett fiára komoran Sándor Váradi. — Belecsúsztál a kényelmes életbe?
— Apa, azért ne felejtsük el, hogy állami ösztöndíjon tanultam, saját erőből helyezkedtem el, nem a kapcsolataitok révén…
— Akkor folytasd is ezen az úton — vágott közbe az apja. — Mindent magadnak érj el.
— De mi köze ennek a lakáshoz? — fakadt ki András. — Ráadásul ti vettétek nekem!
— Ne számolgass a szülői pénzzel! — csattant fel Judit Szilágyi. — Mi megvettük, ennyi. Te pedig megnősültél, innentől nem a mi családunk vagytok, hanem egy külön egység!
— Tessék, vegyetek fel Melindával hitelt, és éljetek úgy, ahogy jónak látjátok!
Melinda némán hallgatta a szóváltást, és lassan úgy érezte, mintha kihúznák a lába alól a talajt. Pontosan tudta, hogy András szülei korántsem szűkölködnek. Sőt, nagyon messze állnak ettől.
— Négy szobás lakásban élnek — mesélte neki András korábban. — Van egy nyaralójuk is a városon kívül, oda járunk majd nyáron. És befektetési ingatlanjaik is vannak: három lakást adnak ki. Most még egy házat néznek Poreč környékén.
— Mire kell nekik ennyi minden? — kérdezte akkor Melinda őszinte csodálkozással.
— Majd ha jönnek az unokák, nagymama meg nagypapa mindegyiknek vesz egy lakást — viccelődött András.
— Szép gondolat — válaszolta Melinda akkor halkan —, de én erre azért nem vennék mérget.