András még mindig nem értette, miért kapta fel ennyire a vizet a felesége, ezért értetlenkedve kérdezett vissza:
— Komolyan, miért izgulsz ennyire ezen az egészen?
— András, eddig Judit Szilágyival egészen tűrhető volt a viszonyunk — magyarázta Melinda feszülten. — De ha meglátja, hogyan élünk itt valójában, az a békés állapot percek alatt romba dőlhet. Nekem pedig nincs szükségem háborúra az anyósommal.
— Á, szóval erről van szó! — nevetett fel András. — Nem véletlen, hogy annyi vicc kering az anyósokról.
— Hagyd már a poénkodást! — vágott közbe Melinda. — Nekem ez most egyáltalán nem vicces. Munka után azonnal gyere haza, együtt rendbe tesszük a lakást, nincs kifogás!
— Ugyan már… — húzta el a szót András. — Alapvetően nincs itt akkora káosz. Port törlünk, és kész.
— Drágám, hasonlítsd össze a te anyukád lakását a miénkkel — felelte Melinda jelentőségteljesen. — Megvan a kép? Na, most gondold végig, milyen megjegyzéseket fog tenni Judit Szilágyi.
— Jó, megpróbálok hamarabb eljönni — adta meg magát András kissé rekedtes hangon.
Fél éve voltak házasok, és csak az esküvő után költözött Melinda végleg a férjéhez. Korábban gyakran járt nála, de akkor még vendégként létezett ebben a lakásban. Az elmúlt hat hónap viszont… nos, vezetni a háztartást huszévesen nem éppen az ő erőssége volt.
A takarítás náluk nagyjából a következő elv szerint működött: „majd egyszer nekiesünk”. Ez az „egyszer” azonban ritkán jött el. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy szinte soha nem történt semmi.
Fiatalok voltak, tele szenvedéllyel és lendülettel. A háztartás valahogy mindig háttérbe szorult. Dolgoztak mindketten, a szabad idejük pedig kizárólag egymásról szólt.
Most viszont legalább kaptak előzetes értesítést: közeledett az ellenőrzés.
— Az ajtó melletti zsákokat azonnal vidd le a szemétbe! — hadarta Melinda köszönés helyett, amint András belépett. — Aztán siess vissza, mert még a konyhából és a hálóból is hozok utánpótlást!
— Ez mind honnan került elő? — nézett döbbenten a zsákokra András.
— Pizza. Sushi. Hamburger — sorolta Melinda tagoltan.
— Hát igen… — vakarta meg a tarkóját András. — Főzni nem nagyon hagylak, az tény.
Melinda elpirult, majd legyintett egyet mosolyogva.
— Még összeszedem az üdítős palackokat meg a gyümölcsleves dobozokat is.
— Nem lenne egyszerűbb takarítócéget hívni? — vetette fel András, miközben egyre több fekete zsák gyűlt össze.
— Utánanéztem, éjszaka nem dolgoznak — sóhajtott Melinda. — Ráadásul a szüleid azt mondták, legkésőbb tizenegyre ideérnek.
— Azért jó, hogy legalább szóltak előre — morogta András, miközben próbált minél több csomagot egyszerre felkapni.
— És még valami — tette hozzá Melinda, a derekát masszírozva. — A szüleid egy „komoly beszélgetést” is belengettek. Nem tudod, miről lehet szó?
— Nem nehéz kitalálni — vigyorgott András. — Fél éve házasok vagyunk. Szerintük eddig csak élveztük az életet. Most jönne a kötelező műsor.
Melinda próbálta feldolgozni a hallottakat, de a gondolatai inkább azon jártak, hogyan fogja felmosni a padlót, mielőtt teljesen besötétedik.
— Le tudnád ezt egyszerűbben fordítani? — kérte végül.
— Persze — vont vállat András. — Szerintük eleget szórakoztunk. Most már unokákat akarnak.
— Unokákat?! — hökkent meg Melinda.
A kezéből kiesett a szemeteszsák, a tartalma szétgurult az előszobában.
— Ilyen kis aranyos, hangos lényeket — folytatta András nevetve. — Esznek, nevetnek, sírnak, és ránk hasonlítanak.
Melinda teljesen összezavarodott.
— András… szerinted ez már aktuális?
— Miért ne lenne? — kérdezett vissza nyugodtan. — Mindketten dolgozunk, lakásunk van, hála a szüleimnek. Akár gyerekünk is lehetne.
— Ennyire hirtelen? — suttogta Melinda. — Én azt hittem, ez majd később jön el… egy kicsit később…
András elgondolkodva nézett rá, mintha éppen mérlegelné, hogyan folytassa a beszélgetést, miközben a lakásban tovább tornyosult a rendrakásra váró káosz.