Orsolya Kertész lassan visszatalált a mindennapok ritmusához. Reggelente munkába indult, este hazament, közben pedig igyekezett minél több időt tölteni az édesapjával. A barátnői olykor programokat szerveztek, hívták ide-oda, de többnyire nemet mondott. Nem társaságra vágyott, hanem csendre. Arra, hogy végre meghallja a saját gondolatait, és újra ráérezzen arra, ki is ő valójában.
Egy alkonyati órán, amikor a gyógyszertárból tartott hazafelé, elhaladt a busztelep mellett. Ösztönösen megállt a kapunál. Bent minden rendezettnek tűnt. Az új vezető, Antal Mezei – az apja régi ismerőse – épp a sofőrökkel beszélgetett a bejáratnál. Amikor észrevette Orsolyát, barátságosan intett felé. A nő viszonozta a gesztust egy halk bólintással.
A hely működött. Balázs Fülöp nélkül. Sőt, mintha gördülékenyebben mennének a dolgok: kevesebb feszültséggel, több átláthatósággal, tisztább szabályokkal.
Orsolya továbbindult, majd egyszer csak tudatosult benne, hogy mosolyog. Nem valami konkrét ok miatt. Csak úgy. Ez az apró, váratlan mosoly volt az első hosszú évek óta, amely mögött nem lapult sem kényszer, sem színlelés.
Otthon teát főzött magának, leült az ablak mellé, és elővette a telefonját. Az üzenetek között több levél is várta Zsuzsanna Mészárostól – attól az asszonytól, aki annak idején odalépett hozzá a jubileumi ünnepségen.
„Orsolya, hálás vagyok magának. Elkezdtem összegyűjteni a bizonyítékokat, és ügyvédet is találtam. Hamarosan beadom a válókeresetet. Maga mutatta meg, hogy nem kötelező mindent eltűrni.”
Orsolya kétszer is elolvasta a sorokat. Aztán rövid választ írt: „Tartson ki. Menni fog.”
Letette a telefont, és újra kifelé nézett. Az ég lassan sötétbe fordult, az utcán felgyúltak a lámpák. Valahol ott kint volt Balázs Fülöp is – adósságokkal, szétesett üzlettel, Viktória Váradi nélkül. Itt bent pedig ő ült: szabadon, munkával, az apja közelségével.
Megemelte a bögrét, belekortyolt a forró teába. A hő végigégette a torkát, mégsem húzta el a száját. Csak tartotta a csészét, és arra gondolt, mennyi idő áll még előtte. Ez az idő most már az övé volt.
Hazugságok nélkül. Megalázás nélkül. Olyan ember nélkül, aki megvetéssel nézett rá.
Csak ő maga maradt. És ez – most először – bőven elégnek bizonyult.