«Egy fillért sem tettél ebbe a lakásba, úgyhogy inkább maradj csendben!» — kiáltotta Márton dühösen, mire Júlia felállt, összepakolt és kilépett a lakásból

Egy döntés, végre igazságos és bátor.
Történetek

— Komolyan mondod? — Júlia Lukács megállt a konyha küszöbén, és a mosogató felé nézett, amely dugig volt koszos edényekkel. — Márton, megígérted, hogy legalább a tányérokat elmosod.

— Hulla fáradt vagyok — mordult fel a férje anélkül, hogy levenné a szemét a telefonjáról. A nappaliban heverészett, keresztbe vetett lábbal, az egyik karfára feltéve a lábát. — Egész nap talpon voltam, bútorokat cipeltem. Leszakad a karom.

Júlia letette a táskáját a székre, és szó nélkül megnyitotta a csapot. Péntek volt, a munkahét vége, ilyenkor az ember legszívesebben összeesne, és meg se mozdulna. De előbb el kellett tüntetni a tányérok, lábosok és serpenyők hegyét. Vacsorát kellett főzni. Ki kellett teregetni a mosott ruhát is, ami már második napja a gépben ázott.

— Júlia, mi lesz a vacsora? — szólt ki Márton a szobából.

Behunyta a szemét, lassan elszámolt tízig.

— Még nem tudom. Most értem haza.

— Éhes vagyok. Csinálhatnál tésztát, az gyors.

Júlia mosogatni kezdett. A forró víz csípte a bőrét. Egy gondolat körözött a fejében újra és újra: mikor változott meg minden? Mikor szűnt meg Márton megkérdezni, hogy van? Mikor lett természetes számára, hogy mindent megcsinálnak helyette?

Egy éve vették meg ezt a lakást. Pontosabban egy kis lakást egy régi, kétemeletes házban a város szélén. Nem volt nagy, de a sajátjuk volt. Júlia akkor szinte repült a boldogságtól. Együtt választották ki a tapétát, együtt jártak festékért az áruházba. Márton tette le az első részletet — harmincezer forintot, az összes megtakarítását. Júlia hozzátett tízezret, amennyit össze tudott kaparni. A többit hitelből oldották meg.

— A törlesztőt én fizetem — mondta akkor Márton. — Többet keresek. Te meg beszállsz az élelmiszerbe, a kisebb kiadásokba. Így fair, nem?

Júlia bólintott. Akkor még igazságosnak tűnt. Márton valóban jobban keresett: havi ötvenezer forintot vitt haza, míg ő harmincezret. Bútorgyárban dolgozott művezetőként, nehéz dolgokat emelt, estére teljesen kimerült.

Csakhogy egy évvel korábban még segített. Felporszívózott, levitte a szemetet, elugrott bevásárolni. Mostanra mindez eltűnt.

Megcsörrent a telefon. Júlia megtörölte a kezét, és ránézett a kijelzőre. Ilona Fekete.

— Júliám, drágám — csöpögősen kedves volt a hangja, ami mindig azt jelentette, hogy kérni készül valamit. — Hogy vagytok? Márton otthon van?

— Igen, itthon. Adjam oda?

— Nem, most veled szeretnék beszélni. Figyelj, Leventével és Viviennel megbeszéltük, hogy szombaton összegyűlünk nálatok. Van egy fontos dolog, amit át kell beszélni. Készíts majd ebédet, jó?

Júlia összeszorította az ajkát. Már megint ez: „készíts”. És megint „nálatok”. Pedig Ilona lakása nagyobb volt.

— Ilona, nem lehetne inkább vasárnap? Szombaton nekem…

— Nem, csak szombat jó. Leventének akkor van szabadnapja. Délre ott leszünk. Puszi!

A vonal megszakadt. Júlia a telefonra nézett, majd a mosatlanra. Tehát a szombatja is rámegy a főzésre, az egész Fekete–Mezei família etetésére.

— Márton, anyád hívott — kiáltotta a nappali felé. — Szombaton mindenki idejön.

— És? — válaszolta úgy, hogy még csak fel sem nézett.

— Az, hogy főznöm kell, terítenem.

— Akkor főzz. Anyám nem ok nélkül akar találkozni, biztos fontos.

Júlia visszafordult az edényekhez. A mellkasában tompa feszültség gyűlt. Hatig dolgozott, aztán egy órát zötykölődött két busszal. A lába éppúgy sajgott, mint Mártoné. Csak erről senki nem kérdezte.

Mire végzett a mosogatással, meghámozta a krumplit és feltette a serpenyőt, már nyolc óra volt. Márton csendben evett, a telefonjába mélyedve. Júlia vele szemben ült, villájával piszkálta a sült krumplit. Egy falat sem kívánt.

— Márton — szólalt meg végül óvatosan. — Nem tudnál néha te is csinálni valamit itthon? Legalább a saját edényeidet elmosni?

A férfi felnézett, láthatóan meglepve.

— Komolyan? Már megint ez? Júlia, én munka után úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. Pihenni akarok, nem takarítani.

— Én is dolgozom.

— Te egy boltban állsz a pult mögött. Az nem munka, csak időtöltés. Én bútorokat emelek, gépeket állítok be. Ugye érzed a különbséget?

Júlia nyelt egyet. Válaszolt volna, de a szavak bennragadtak. Márton felállt, otthagyta a félig teli tányért, és visszament a kanapéra.

Egyedül maradt a konyhában, az ablakon kifelé bámulva. Odakint sötétedett. Elhajtott egy autó, ugatott a szomszéd kutyája. Egy átlagos este. Egy átlagos nap. És holnap is ilyen lesz. Meg holnapután. Egy hónap múlva, egy év múlva is.

Szombaton Júlia reggel hétkor kelt. Márton még aludt, szétterülve az ágyon. Csendben felöltözött, és elindult a piacra. Húst kellett venni, zöldséget, valamit a salátához. A pénztárcájában négyezer forint lapult — ennyi maradt fizetésig.

Nehéz szatyrokkal tért haza. Márton a konyhában ült, rosszkedvűen.

— Nincs kávé — közölte köszönés helyett.

— Bocsánat, elfelejtettem. Teát csinálok.

— Nem kell. Kimegyek a garázsba, Balázs Fülöppel találkozom. Ebédre visszajövök.

Júlia megdermedt.

— Garázsba? Márton, vendégeink lesznek. A családod.

— Na és? Megoldod. Délre itt leszek.

Az ajtó becsapódott mögötte. Júlia ott állt a konyhában, a szatyrokkal a kezében, és érezte, ahogy belül valami összerándul. „Megoldod.” Persze. Mindig megoldja.

Három órán át főzött. Salátát vágott, húst sütött, hideg falatokat készített. Fehér abrosszal terített, kipakolta a tányérokat. Fél tizenkettőkor megérkezett Ilona Fekete, utána Vivien Bíró és Levente Mezei. Márton sehol.

— Készen van minden? — kérdezte az anyós, végigmérve az asztalt. — És a meleg étel?

— Mindjárt kész, a tűzhelyen van.

— Márton hol van?

— A garázsban volt, mindjárt jön.

Ilona összeszorította az ajkát.

— Garázsban. Még jó, hogy nem horgászni ment. Levente, segíts Júliának!

Levente, Márton öccse, tétován toporgott a konyhaajtóban. Csendes, visszahúzódó fiú volt, teljes ellentéte a bátyjának. Júlia sajnálta: mindig Márton árnyékában élt, akit az anyja példaképnek tartott.

— Júlia, hadd vigyem én — motyogta, és átvette tőle a lábost.

Vivien az asztalnál ült, a körmeit nézegetve. Ő volt a család legkisebbje, elkényeztetett és szeszélyes. Júlia már az első találkozáskor sem kedvelte.

— Túl sós a saláta — jegyezte meg Vivien, miután megkóstolta.

— Teljesen jó — morogta Levente. — Ne kötekedj.

Márton tizenkettő húszkor esett be, amikor már mindenki az asztalnál ült. Jó kedve volt, gépolaj szaga lengte körül.

— Na, hiányoztam? — viccelődött, vállon veregette az anyját, Vivienre kacsintott. Júliát észre sem vette.

— Ülj le, fiam — húzta oda Ilona a tányért. — Beszélnünk kell.

Enni kezdtek. Júlia alig nyúlt az ételhez. A gyomra görcsben állt. Ismerte ezt a hangot. Tudta, hogy valami készül.

— Akkor rátérek a lényegre — tette le a villát Ilona, és végignézett rajtuk. — Leventének nagyon jó állást ajánlottak. Pécsen. Sofőrként egy nagy cégnél. A fizetés a duplája a mostaninak, és a lakhatásban is segítenének.

Levente bólintott, lesütött szemmel, és a szoba levegője mintha egy pillanatra megfeszült volna, előkészítve mindazt, ami ezután következik.

A cikk folytatása

Életidő