Az arcát hirtelen megcsapta a jeges huzat. Egyetlen mozdulattal felemelte a kezét, majd minden habozás nélkül a sötétbe hajította a gyűrűt. Nem nézett utána, ahogy eltűnt az éjszakában.
Botond Illés, aki épp a műhelyben pakolta össze a szerszámokat, felkapta a fejét.
— Orsi néni, mi történt? — kérdezte meglepetten.
— Megszabadulok — felelte Orsolya Kertész nyugodtan, mintha csak egy felesleges tárgyról beszélne.
Három nappal később Balázs Fülöp megjelent az autóbusz-telepnél. Vissza akart jutni, mintha mi sem történt volna. A portás azonban megállította, és nem engedte be. Balázs ordítani kezdett a kapunál, követelte, hogy engedjék át, hadonászott, fenyegetőzött. Ekkor gördült be Orsolya a telepre az apjával. Iratokat hoztak az új vezetőnek.
Balázs észrevette az autót, és azonnal odarohant.
— Orsi, ezt nem teheted meg! — kiabálta eszeveszetten. — Ez az én munkám! Én építettem fel mindent!
Orsolya lassan leengedte az ablakot.
— Az én pénzemből. És az apám kapcsolataival — mondta tárgyilagos hangon. — Te csak irányítottál. Mostantól már azt sem. Menj Viktóriához, majd ő talpra állít.
— Eltűnt! — szakadt fel Balázsból. — Amint megtudta az adósságokat, köddé vált!
Orsolya ajkán halvány mosoly jelent meg.
— El tudom képzelni. Valószínűleg te is visszataszító voltál neki. Csak ő okosabb volt nálam. Előbb átlátott rajtad.
Balázs megdermedt. Az arca eltorzult, tett egy lépést előre, de ekkor kiszállt az autóból Dezső Szilágyi. Lassan, nehézkesen mozgott, és Orsolya mellé állt.
— Menj el, Balázs — mondta fáradt, de határozott hangon. — Amíg szépen kérem.
Balázs még állt pár másodpercig, aztán lehajtotta a fejét, megfordult, és elindult kifelé. A háta görnyedt volt, mintha éveket öregedett volna hirtelen.
Orsolya nézte, ahogy eltűnik a kapun túl. Nem érzett sem dühöt, sem szánalmat. Csak ürességet. Ott, ahol tizenöt éven át a fájdalom lakott.
Aznap este Orsolya az apjával ült a konyhában. Dezső teát töltött magának, ő pedig az ablakon át figyelte az egyre sötétedő eget.
— Hogy vagy? — kérdezte az apja halkan.
— Rendben — felelte Orsolya.
Majd kis szünet után folytatta:
— Furcsa… Tizenöt évig azt hittem, velem van a baj. Hogy nem vagyok elég szép, nem vagyok elég érdekes. Hogy az én hibám, amiért hideg volt hozzám. Aztán kiderült, hogy nem rólam szólt. Soha nem szeretett. Kezdettől fogva nem.
Dezső sokáig hallgatott, aztán megszólalt:
— Tudod, mi a legnehezebb? Az, hogy én is felelős vagyok. Én beszéltelek rá. Azt hittem, rendes fiú, szorgalmas, majd boldogulsz mellette. Ő meg már akkor mindent kiszámolt.
— Apa, elég — Orsolya rátette a kezét az övére. — Te jót akartál. Ő pénzt. Ez nem ugyanaz.
Dezső bólintott, de a tekintete szomorú maradt.
— És most mihez kezdesz?
Orsolya vállat vont.
— Dolgozom. Élek. Van egy patikám, vagy te, van munkám. Az életemből tizenöt évet adtam valakinek, aki megvetett. Talán ideje magamra figyelni.
— Többé nem akarsz férjhez menni?
Orsolya elmosolyodott.
— Nem tudom. Most biztosan nem. Még gondolni sem akarok rá. Csak csendre vágyom. Arra, hogy senki ne mondja többé, mennyire elviselhetetlen vagyok.
Csend telepedett rájuk. Odakint felgyulladt néhány utcai lámpa. Dezső kiitta a teáját, felállt.
— Akkor megyek. Ha bármi van, hívj. Bármikor.
— Köszönöm, apa.
Miután az apja elment, Orsolya egyedül maradt. Leült az asztalhoz, a fejét a karjába temette. Csak most, az üres konyha csöndjében engedte meg magának, hogy sírjon. Nem fájdalomból, nem haragból, hanem megkönnyebbülésből. Mert többé nem kellett úgy tennie, mintha minden rendben lenne. Nem kellett elviselnie a hideg érintéseket, az üres szavakat. Nem kellett tovább azt hinnie, hogy ő a hibás.
Eltelt egy hónap. Balázs megpróbálta megtámadni az iratokat, de Orsolya ügyvédje gyorsan és határozottan leszerelte. Minden dokumentum szabályos volt, az összes trükk napvilágra került. Az üzlettársak sorra elfordultak Balázstól. Viktória pedig azóta sem bukkant fel.