Orsolya Kertész ekkor szólalt meg, csendesen, mégis úgy, hogy a terem minden pontján érthető legyen. A hangja nem emelkedett fel, mégis megállította a zsongást.
— A jogi képviselőnél is megvannak a másolatok — tette hozzá tárgyilagosan. — A garázsok, a földterületek, az egész autóbázis az én nevemen szerepelnek. Te, Balázs Fülöp, csak irányítottad a működést. Mostantól még azt sem. A hitelek a tieid. Az adósságok is. A vállalkozás pedig a családban marad. Az én családomban.
Felállt, és néhány lépéssel közelebb ment. Balázs ösztönösen hátrált, mintha a szavak fizikai erővel nyomták volna vissza.
— Azt hitted, nem látok semmit? — Orsolya hangja halk maradt, de minden szó pontosan célba talált. — Fél éven át figyeltem, hogyan szövögeted a terveidet. Láttam, hogyan hozod azt a lányt a házamba, miközben én dolgoztam. Hallottam, ahogy vele számolgatod, mennyit “érek”. Végig hallgattam, és közben gyűjtöttem a bizonyítékokat. Mert tudtam, hogy kiválasztod ezt a napot. Az évfordulót. Nyilvánosan akartál megalázni. Megmutatni mindenkinek, milyen erős vagy.
Balázs beszélni próbált, de a torka kiszáradt, a hangja elakadt.
— Most pedig menj el — folytatta Orsolya. — A teremből. Az életemből. És üzenheted Viktória Váradinak is: az autóbázison többé nincs állása.
Balázs elindult a kijárat felé, de Dezső Szilágyi elé lépett. Nem szólt egyetlen szót sem, csak megállt előtte, és ránézett. Balázs ökölbe szorította a kezét, aztán leengedte, lehajtotta a fejét, és sietve az ajtóhoz rohant. A háta mögött fütty hallatszott, valaki bekiabálta: „Szégyen!” Az ajtó hangosan bevágódott.
A vendégek mocorogni kezdtek. Először csak halkan, majd egyre hangosabban. Néhányan Orsolyához léptek, megszorították a kezét. Az asszonyok köré gyűltek, egyszerre beszéltek hozzá. Ő csak fél füllel figyelt. A tekintete a gyűrűn állapodott meg, amely az asztalon feküdt. Kicsi volt, megkopott. Tizenöt évig viselte — és most derült ki, hogy valójában semmit sem jelentett.
Dezső Szilágyi odalépett hozzá, átkarolta a vállát.
— Bocsáss meg, kislányom — mondta rekedten. — Én hoztam őt az életedbe.
— Segíteni akartál, apa — felelte Orsolya halkan. — Nem te tehetsz róla, hogy ilyen lett.
— Akkor is sajnálom.
Orsolya az apjához simult. Csak most érezte meg, mennyire kimerült. Hogy egész este összeszorította az állkapcsát, milyen merevek a vállai. Könnyek nem jöttek. Csak üresség — és valami különös megkönnyebbülés.
— Hazavigyelek? — kérdezte Dezső Szilágyi.
— Nem — rázta meg a fejét Orsolya. — Maradok. Lássák csak, hogy itt vagyok. Nem futottam el, nem bújtam el.
Az apja bólintott, megszorította a kezét.
A vendégek lassan elszállingóztak. Voltak, akik odamentek hozzá, együttérző szavakat mondtak. Orsolya mosolygott, megköszönte. Amikor már szinte üres volt a terem, Zsuzsanna Mészáros lépett oda hozzá, Balázs egyik üzlettársának felesége.
— Orsolya, megkérdezhetek valamit? — suttogta.
— Persze.
— Te minderről régóta tudtál. Viktóriáról. A hitelekről. Miért nem mentél el hamarabb?
Orsolya felnézett. Zsuzsanna tekintetében kíváncsiság és feszültség keveredett, mintha nem csak magának várna választ.
— Mert ha korábban lépek, ő maradt volna pénzzel és hírnévvel — mondta nyugodtan. — Én pedig üres kézzel, pletykákkal körülvéve. Megvártam, hogy ő maga leplezze le magát. Mindenki előtt. Így nem maradhatott kétség, ki kicsoda.
Zsuzsanna lassan bólintott, hallgatott egy pillanatig.
— Okos vagy — jegyezte meg halkan. — Én tizenöt éve tűrök. És félek kilépni.
Orsolya figyelmesen ránézett.
— Gyűjti a bizonyítékokat?
Zsuzsanna elmosolyodott.
— Most már igen.
Kezet fogott Orsolyával, majd elment. Orsolya még egyszer a gyűrűre nézett, aztán felvette az asztalról, az ablakhoz lépett, és kinyitotta a bukót. A hideg levegő lassan beáramlott a terembe.