Elemér még egy utolsó, elgondolkodó pillantást vetett a kutyára. Addigra az állat már nem egyszerű vendég volt a háznál, hanem észrevétlenül beépült a mindennapjaikba.
Néhány nap telt el csupán, mégis szinte felismerhetetlenné vált. A sebek szépen gyógyultak, a lábát már nem húzta maga után, és a tekintetében újra ott csillogott az élénkség. Biztosabban állt, sőt, amikor hirtelen rátört az energia, a udvaron is nekilódult, mintha próbálgatná visszanyert erejét.
Esténként elsőként jelent meg az ajtónál, amint Balázs Lukács léptei felhangzottak. Kaparászott, csóválta a farkát, és olyan lelkesedéssel fogadta, mintha hosszú idő után térne haza egy régi barát.
– Nézd csak meg – jegyezte meg Balázs, miközben belépett. – Már nemcsak ő tanul tőlünk, hanem én is tőle. Örülni.
A kutya követte őt a házban, de a mozgása mindig Elemér Németh mellett ért véget. Ha a férfi felállt, az állat is felkelt. Ha leült, mellé kuporodott, és a fejét óvatosan a lábára fektette.
– Ennyi – mondta Balázs egy este, ahogy ezt figyelte. – Azt hiszem, hivatalosan is megszelídítette magát.
Elemér elmosolyodott, miközben megvakarta a kutya fülét.
– Lehet benne valami.
Reggelente kikísérte őket, este pedig ott heverészett a lábuknál. Elemér újságot olvasott, Balázs a fészerben barkácsolt, a kutya pedig békésen őrizte ezt az új rendet.
Balázson azonban látszott, hogy valami jár a fejében. Egy vacsora után tétován toporgott, a kezét tördelve.
– Mondja csak… – kezdte végül.
Elemér felnézett a teáscsészéből.
– Hallgatlak. Mi nyomja a lelked?
– Van egy ötletem – vakarta meg a tarkóját Balázs.
– Sejtem. És miféle?
– Dolgozhatnánk együtt – hadarta. – Az alléval. Meg a kutyákkal. Maga átadná, amit tud, én meg elvinném a nehezét.
Elemér letette a csészét, és hosszasan mérte végig.
– Mi ütött beléd?
– Csak… jó itt lenni – vont vállat Balázs. – Olyan otthonos. Az allé olyan, mintha a második otthona lenne. Jó lenne együtt rendben tartani.
A férfi nagyot sóhajtott.
– Tudod, ez nem puszta munka. Felelősség. Emberek jönnek-mennek, pihennek, kutyát sétáltatnak. Egy eldobott papír is a mi gondunk. Ez nem íróasztal mögötti állás.
– Tisztában vagyok vele – felelte Balázs határozottan.
A kutya felkapta a fejét, mintha mérlegelné a helyzetet.
– Rendben – mondta végül Elemér, mosolyát visszatartva. – Meggyőztél.
Balázs arca felragyogott.
– Tényleg? Akkor együtt csináljuk?
– Együtt. De lustaságot nem tűrök.
– Nem is számítottam rá – nevetett Balázs.
Attól a naptól más ritmusban teltek a napjaik. Reggel közösen indultak az allé felé. Elemér megmutatta, hogyan kell söpörni úgy, hogy ne szálljon a por, hogyan gondozzák a fákat, és hová kerül a szemét.
– Az allé nem csak fák és egy út – magyarázta. – Ez egy hely, ahol az emberek fellélegeznek. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt megkönnyítsük.
Balázs figyelmesen hallgatta, kérdezett, jegyzett, megjegyzett minden apróságot.
A kutya egy pillanatra sem maradt el tőlük. Előreszaladt, mintha ellenőrizné a terepet, majd a padoknál megállt, és érdeklődve figyelte az arra járókat.
– Kész felügyelőnk lett – nevetett Balázs.
Elemér csak legyintett, de az arcáról nem tűnt el a mosoly.
Hamarosan a környékbeliek is észrevették a változást. Az allé újra élettel telt meg: gyerekek játszottak, párok sétáltak a fák alatt, a pázsiton pedig egyre több kutya jelent meg gazdával.
– Ez mind maga miatt van – mondta Balázs egy nap, miközben a gyerekeket figyelte.
Elemér megrázta a fejét.
– Nem. Miattunk.
És igaza volt. Abban a pillanatban mindkettejük élete, akárcsak az allé, új értelmet nyert.