A gondolatai ekkor már kettéváltak: az egyik fele örült annak, hogy végre vége a korán keléseknek, a fagyos hajnaloknak és a fájó derekú napoknak, a másik viszont nehezen viselte a búcsút. Az allé, amelynek minden fáját, padját és repedését ismerte, hosszú éveken át az élete része volt, és ettől elszakadni korántsem ment könnyen.
Szokásánál is korábban érkezett. Az ég alján még ott pislákoltak az utolsó csillagok, a hajnal pedig épp csak kezdte áttörni a sötétséget. A hideg csípte az arcát, a lehelete fehér páraként szállt fel, a lába alatt pedig ropogott a dérrel borított járda. Elemér Németh megállt egy pillanatra, mélyet lélegzett, majd nekilátott a munkának.
A régi seprű, amely hosszú évek óta a keze alá dolgozott, most is engedelmesen suhant végig a kövezeten. Mintha az is tudta volna, hogy ez az utolsó közös reggelük. Elemér lassan haladt végig a sétányon, tekintetével rutinosan végigpásztázva minden zugot, nehogy bármi elkerülje a figyelmét.
Ekkor vette észre.
A pad mellett, az allé egyik félreeső sarkában egy sötét, nagyobbacska alak húzódott meg. Első pillantásra elhagyott zsáknak vagy odavetett csomagnak tűnt. Elemér közelebb lépett, és akkor meglátta, mi is az valójában: egy kutya.
Az állat összegömbölyödve feküdt, mintha össze akarná húzni magát, hogy eltűnjön a világ elől. A bundája csapzott és koszos volt, a mellső lába alól pedig lassan szivárgott a vér, barnás foltokat hagyva a hó felszínén.
– Hé, pajtás… – szólalt meg halkan, óvatosan közeledve.
A kutya felemelte a fejét. A szemében olyan félelem ült, amitől Elemérnek összeszorult a mellkasa. Ez a tekintet túl sok rosszat látott már. Az öreg azonnal megállt, nehogy megijessze.
– Semmi baj – mondta nyugtató hangon, miközben leguggolt. – Nem bánt senki.
Lassan kinyújtotta a kezét, de az állat meg sem mozdult. Csak lehajtotta a fejét, mintha már nem is remélne segítséget.
Elemér közelebb hajolt, és meglátta a sebet: mély vágás volt, valószínűleg üveg vagy valamilyen fémdarab ejthette. Nem friss sérülésnek tűnt, a környéke gyulladt volt.
– Hát veled mi legyen… – mormolta maga elé, miközben aggodalom költözött a hangjába.
Egyértelmű volt számára, hogy ebben az állapotban nem hagyhatja itt az állatot. Ugyanakkor azt is látta, hogy a kutya nem bízik benne annyira, hogy könnyen közel engedje.
Ekkor léptek zaja hallatszott mögötte.
– Elemér bácsi! Itt van? – Balázs Lukács hangja törte meg a csendet.
Elemér azonnal hátranézett, és ujját az ajkához emelte.
– Pszt! – súgta, intve, hogy maradjon csendben.
Balázs megállt, majd óvatosabban lépett közelebb. Amikor észrevette a kutyát, elkomorodott az arca.
– Azta… Megsérült?
– Nem látod? – mordult fel Elemér, de a hangjában inkább féltés volt, mint harag.
A fiú leguggolt mellé, figyelmesen szemügyre vette az állatot.
– Szegény… Mit csinálunk vele?
– Az biztos, hogy nem hagyjuk itt – jelentette ki Elemér határozottan.
Balázs elgondolkodva vakarta meg a tarkóját.
– Hívjunk állatorvost?
Elemér legyintett.
– Mire ideérne, kihűlne vagy rosszabb. Nem a belvárosban vagyunk.
– Akkor…?
Az öreg felsóhajtott. A döntés már megszületett benne, bár tudta, nem lesz egyszerű.
– Hazavisszük – mondta ki végül.
Balázs meglepetten nézett rá.
– Haza? Így?
– Van jobb ötleted? – kérdezett vissza Elemér, a fiú szemébe nézve.
Balázs tétovázott egy pillanatig, majd bólintott.
– Rendben. Segítek.
Elemér megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Akkor hozz valamit, amibe be tudjuk csavarni. A fészerben kell lennie egy régi plédnek.
Balázs azonnal futásnak eredt. Elemér közben a kutya mellett maradt.
– Na, barátom – szólalt meg halkan, miközben az állat fáradt szemébe nézett. – Most már nem maradsz itt. Jó kezekbe kerültél, ne félj.
Balázs hamar visszatért, kezében egy régi, kockás pléddel, amit általában a szerszámok letakarására használtak. Olaj és por szaga lengte körül, de a reszkető, megsebzett kutyának ebben a pillanatban ez is menedéket jelentett.
– Segítsek? – kérdezte a fiú, óvatosan átnyújtva a takarót Elemérnek, miközben mindketten igyekeztek nem hirtelen mozdulatokat tenni.