Elemér Németh ekkor mellé ereszkedett, lassan, megfontolt mozdulatokkal bontva szét a plédet, mintha attól tartana, hogy egyetlen rossz rezdülés is visszavetheti azt a törékeny bizalmat, ami épp csak megszületett.
– Nyugodj meg, semmi baj, pajtás – duruzsolta halkan, szinte leheletnyi hangon. A szavai lágyan hullottak a levegőbe, hogy még véletlenül se riasszák meg az állatot.
Amikor az anyag hozzáért a kutya hátához, az összerezzent. Izmai megfeszültek, lábai ösztönösen megindultak hátrafelé, de ereje már nem volt elég ahhoz, hogy elhúzódjon. Elemér mozdulatlanná dermedt, időt adva neki, hogy kifújja magát.
– Minden rendben van – tette hozzá nyugodtan, miközben a szemébe nézett, nem kapkodva, nem siettetve semmit.
A kutya végül megadta magát a helyzetnek. Mintha megérezte volna, hogy ez az ember nem bántani akarja. A félelem még ott csillogott a tekintetében, de már keveredett hozzá valami új: óvatos bizalom.
– Így ni, ügyes vagy – mormolta Elemér, miközben teljesen betakarta, majd óvatosan a karjába emelte.
Meglepően könnyű volt. A férfi a takaró alatt kitapinthatta a csontokat, az élesen kirajzolódó bordákat.
– Csoda, hogy még áll a lábán – jegyezte meg félhangosan, ahogy nagy nehezen felegyenesedett.
Balázs Lukács közben kinyitotta a kaput, hogy szabad utat adjon nekik.
– Tartom az ajtót – szólt, és már indult is a ház felé.
Bent, a régi konyhában Elemér óvatosan a kopott asztalra fektette a kutyát. Az állat halk hangokat adott ki, de már nem tiltakozott. A férfi a sebet vizsgálta, Balázs pedig közben felkapta a kabátját.
– Elugrom a patikába. Mondja, mire lesz szükség.
– Kötszer, fertőtlenítő, sebkenőcs… és valami gyulladáscsökkentő is jól jönne – sorolta Elemér anélkül, hogy levenné a szemét az állatról.
Balázs olyan gyorsan eltűnt, hogy Elemér egy pillanatra meg is lepődött a fiú lendületén.
Egyedül maradva tovább beszélt a kutyához, mintha az régi ismerős volna.
– Erős vagy te, látom én. Kibírod, csak tarts ki még egy kicsit.
A kutya félig lehunyt szemmel figyelte. Már nem nyüszített, csak halkan szuszogott, mintha megérezte volna, hogy végre jó helyen van.
Balázs hamarosan visszatért, egy szatyornyi holmival: gyógyszerekkel, kötszerekkel, sőt még kutyaeledellel is.
– Biztos, ami biztos – tette le az asztalra.
Elemér elismerően hümmögött.
– Rendes vagy. Akkor lássunk munkához.
Ketten együtt láttak neki az ellátásnak. Elemér biztos kézzel dolgozott, fertőtlenített, kent, kötözött. A mozdulatai lassúak, precízek voltak, mintha hosszú évek gyakorlata állna mögöttük.
Balázs figyelmesen adogatta, amire szükség volt.
– Elképesztően ért hozzá – jegyezte meg, amikor az utolsó kötés is a helyére került.
Elemér elmosolyodott.
– Megélt már ezt-azt az ember. Az élet, főleg az utca, jó tanítómester.
A kutya immár nyugodtan feküdt, bekötözve, csendesen szemlélve őket, mintha teljesen rájuk bízta volna magát.
Eltelt néhány nap. Az állat szinte napról napra változott. Kezdte megszokni az új környezetet, az új embereket. Már nem húzódott meg a sarkokban, és nem rezzent össze minden zajra.
Balázs vette észre először, hogy elfogadja az ételt a kezéből.
– Nézze csak! – szólt lelkesen egy reggelen, amikor egy darab kenyeret nyújtott felé.
A kutya óvatosan elvette, majd megnyalta Balázs ujjait.
– Na, most már majdnem megszelídült – nevetett a fiú.
Elemér a karosszékből figyelte a jelenetet. Láthatóan elégedett volt, még ha nem is adta könnyen.
– Csak el ne kényeztessük – morogta, de a hangja meleg volt.
Esténként hárman töltötték az időt a konyhában. A kutya kiválasztotta magának a sarokban heverő régi szőnyeget, összegömbölyödve feküdt rajta, mintha mindig is oda tartozott volna.
Egy este Balázs megszólalt.
– Mondja csak… – kezdte tétován. – Nem kellene neki gazdát keresni?
Elemér felnézett.
– Gazdát?
– Igen. Magának így is elég a gondja. Neki pedig talán jó lenne, ha mindig lenne mellette valaki.
A férfi sokáig hallgatott, a kutyát nézve. Az állat aludt, egyenletesen szuszogva.
– Mi van, ha már megtalálta a helyét? – szólalt meg végül halkan.
Balázs elgondolkodott, majd zavartan elmosolyodott.
– Az is lehet – mondta csendesen.
Elemér nem válaszolt, csak egy rövid pillantást vetett az alvó kutyára, mintha ezzel mindent elmondott volna.