Minden átalakul idővel, ezt ő maga is belátta. Az évek lassan, de könyörtelenül szedik a maguk vámját. Elemér Németh hosszú ideig abban a hitben élt, hogy egészen addig dolgozik majd, amíg a teste engedi. Nemrég azonban, miközben a sétányt tisztította, váratlanul rádöbbent, mennyire hamar kimerül. A kezei, amelyek korábban gond nélkül vezették a seprűt órákon át, a műszak végére ólomsúlyként lógtak a karján.
– Öregség – morogta maga elé halkan, miközben végignézett kérges, repedezett tenyerén.
Egy héttel később, nehéz szívvel, mégis beadta a nyugdíjazási kérelmét.
Amikor a főnöke meglátta az írást, nem titkolta a sajnálatát, még egy halk sóhaj is kiszakadt belőle.
– Hát akkor, Elemér Németh – szólalt meg, félretéve a tollat. – Megértem én, persze. De kár, hogy pihenőre vonul. Itt a környéken mindenki ismeri magát.
– Eljött az ideje – felelte az idős férfi, vállat vonva.
A vezető pár pillanatig hallgatott, majd lassan bólintott.
– Valakinek át kell vennie a helyét. Beszélek a fiúkkal, hátha akad egy rátermett ember.
Így lépett be az életébe Balázs Lukács, egy huszonöt év körüli fiatal. Amikor Elemér először megpillantotta, önkéntelenül is meglepődött.
– Ez meg miféle gólya? – futott át az agyán, miközben végigmérte a sétány elején álló, magas, vékony fiút, aki félénk mosollyal álldogált.
Balázs bizonytalan léptekkel közeledett, közben megigazította kopott kabátja gallérját.
– Jó napot – köszönt, néhány lépésnyi távolságban megállva. – Én… szóval… engem jelöltek ki, hogy átvegyem a munkáját.
Halkan beszélt, hangjában érezhető volt a zavar.
Elemér Németh alaposan szemügyre vette. A fiatal kissé elveszettnek tűnt, de a tekintete nyílt volt, mindenféle számítás nélkül.
– Majd meglátjuk, mire megyünk egymással – jegyezte meg félmosollyal, és kezet nyújtott.
Balázs gyorsan megszorította.
– Szeretsz dolgozni?
– Igen… azt hiszem – bólintott, bár a válasz nem volt teljesen határozott.
Elemér halkan felsóhajtott, arcán futó fintor jelent meg. A mai fiatalok mások – gondolta –, talán nem edződtek hozzá a kétkezi munkához. De a stafétát akkor is át kell adni.
– Jól van – mondta, miközben lesöpört egy lehullott levelet a válláról. – Megtanítom, amit tudok. Csak figyelj.
– Rendben, mindent megteszek – vágta rá Balázs sietve.
Elindultak a fasor mentén. Elemér magyarázott, mutatott.
– Itt mindig több a lomb – intett a fák felé. – Naponta kétszer kell seperni, főleg, ha feltámad a szél.
Balázs bólintott, bár a homlokráncolás elárulta, fejben már számolta a munkát.
– A padokra is ügyelj – folytatta Elemér. – Tavasszal új festést kaptak, de rendet kell tartani. Van, aki szemetel, más itt hagyja a félig teli sörösüveget.
– Értem – felelte Balázs, miközben jegyzetelt a telefonjába.
Elemér rosszallóan hümmögött.
– Inkább az eszedbe vésd. Ez nem papíron dől el, hanem itt bent – koppintott a halántékára.
Balázs elmosolyodott.
– Világos.
Végigjárták az egész sétányt. Az öreg elmondta, hol mire kell figyelni, mesélt a környékbeliek szokásairól is.
– Ott lakik egy idős asszony, minden nap eteti a madarakat, tele van morzsával a járda. Azt gyakran takarítani kell. Amott meg a kuka körül macskák ólálkodnak, jobb nem közel menni hozzájuk.
A kör végére Balázs láthatóan elfáradt, mégis figyelmesen hallgatott.
– Na – állt meg Elemér a sétány végén. – Ha megtanulod megszeretni, boldogulsz majd.
Balázs kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Megszeretni?
– Másképp nem megy – vont vállat az öreg. – Ez nem csak munka. A sétány a környék része. Az emberek ide jönnek levegőzni, sétálni. Nem levelet söpörsz, hanem nyugalmat teremtesz. Érted?
– Igyekszem – bólintott a fiú.
Utolsó munkanapján Elemér Németh elhatározta, hogy mindent rendben hagy maga után. Furcsa érzések kavarogtak benne, ahogy erre a napra gondolt: egyszerre volt benne megkönnyebbülés és nehéz búcsú, mintha már előre érezte volna, hogy a folytatás sem lesz egészen egyszerű.