— Komolyan beszélsz? — kapkodta a levegőt. — Beteg ember vagyok!
— Nem vagy beteg, Miklós — feleltem halkan. — Csak ravasz.
Előhúztam a zsebemből a blokkot, és gondosan a dohányzóasztalra tettem. A vékony papír felkunkorodott, mint egy kis henger.
Miklós Deák előbb a cetlire nézett, aztán rám, majd vissza a papírra. Láttam rajta, ahogy lázasan keresi a kibúvót. Az arca, amely pár perce még sápadt volt, most egészséges, élénk pírba borult.
— Hát… ez… Orsi, én csak el akartam magyarázni — hebegte, és a hangja hirtelen magabiztossá vált.
— Lehetőség volt. Marcell Juhász boltjában kedvezmény volt, csak egyetlen napig. Japán motor, most kétszázezer, én meg százhúszért hoztam el. Ez befektetés!
— Befektetés? — ismételtem meg. — Abban a borítékban az én egészségem lapult, Miklós.
— Megcsináltatjuk neked mindent! — legyintett, és ez a mozdulat jobban fájt, mint bármilyen szó.
— Kibírsz még egy-két hónapot, mi az neked? Nem élet-halál kérdése. A motor viszont elmegy. Te egyszerűen nem értesz a műszaki dolgokhoz.
„Nem élet-halál kérdése.”
„Kibírsz.”
Ebben a két mondatban benne volt az egész házasságunk. Az én bajaik mindig várhatnak, az ő vágyai viszont sürgősek. Én tűrök. Én hordom a régi kabátot. Mert erős vagyok. Mert Orsolya Balogh vagyok.
Megszólalt a csengő.
— Ki az már megint? — kapta fel a fejét.
— Az ebédem — mondtam, és felálltam.
Az engedetlenség ünnepe
Egy nagy papírtáskával tértem vissza. A hal, a gyömbér és a szójaszósz illata azonnal kiszorította a gyógyszerek szagát a szobából. A dobozokat a dohányzóasztalon bontottam ki, félretolva a hőmérőt. Szétnyitottam a fapálcikákat. Kattanás.
— Orsi, te megőrültél? — Miklós rémült, éhes irigységgel bámulta az ételhalmot. — Rendeltél kaját? Százhúszezerért?
— Nem. Ötezer forint volt. A te kártyádról.
Fogtam egy darab angolnát, vastagon belemártottam a szószba, és a számba tettem. Mennyei volt. Még az sem érdekelt, hogy a rágás nem esik jól. Minden mozdulatát élveztem.
— És én? — nyelt nagyot. — Éhes vagyok. Egy napja nem ettem.
— Neked nem szabad — válaszoltam nyugodtan, miközben újabb falatért nyúltam. — Diétán vagy. Megfázásnál ez árt. Neked leves kell.
— Akkor adj levest!
— Azt kiöntöttem. Elfelejtetted? Főzz újat.
— Én?! — majdnem félrenyelt. — Alig állok a lábamon!
— Miklós — néztem rá egyenesen, indulat nélkül.
— Tegnap 18:45-kor elég erős voltál ahhoz, hogy egy harminckilós motort felcipelj a negyedikre, lift nélkül. Ha az ment, egy fazék víz is menni fog.
Tiltakozni akart, de a blokk dátuma és időpontja elvette a kedvét a színjátéktól.
— Te csak magadra gondolsz — sziszegte. — Én a családért teszem. A csónak halat jelent, pihenést…
— A te családodért — vágtam közbe. — Amelyben csak te és a kívánságaid élnek. Az én családomban ma szünnap van.
Bekapcsoltam a hangoskönyvet a telefonomon, bedugtam a fülhallgatót, és folytattam az ebédet. A japán omlett szinte elolvadt a számban.
Nem hallottam, mit mond még. Csak láttam, ahogy vörös fejjel felpattan a kanapéról. Panasz nélkül. A „betegség” egy csapásra elmúlt, amint megszűnt a közönség, és véget ért a kiszolgálás.
Toporgott egy percig, figyelte, ahogy eszem, aztán hirtelen megfordult, és kivonult a konyhába. Nem sokkal később edények csörömpölése és a hűtő csapódása hallatszott. A fagyasztóban turkált. Pelmenyit keresett.
Az élvezetek hétköznapja
Nyugodtan befejeztem a rendelést — nem mindet, persze, de az élvezet így is teljes volt, és már érezni lehetett, hogy a következő jelenet a konyhában folytatódik.