A hang a nappaliból érkezett, nyafogósan és követelőzve, pont olyan tónusban, amitől mindig összerándult a gyomrom.
— Meddig kell még várnom? Teljesen kiszáradt a torkom. Vagy már el is felejtettél engem?
Ott álltam a hálószoba közepén, mintha gyökeret vert volna a lábam. Az egyik kezemben az üres kék boríték, a másikban a motor vásárlásáról szóló blokk. Abban a pillanatban mintha bennem valami végleg elszakadt volna. Nem tört ki sírás, nem jött dühroham. Inkább olyan volt, mintha valaki lekapcsolta volna bennem az áramot. Egy halk kattanás, és minden elnémult.
Harminc éven át én voltam a „kényelmes Orsolya Balogh”.
Az, aki mindig megért.
Az, aki kivár.
Az, aki még egy évet félrerág, félrenyel, mert Miklós Deáknak fontosabb dolgai vannak: horgászat, idegesség, a „férfi összetartás”.
Nem csak a pénzt vitte el. Elvette az egészségemet és a türelmemet is. És közben most ott fekszik, betegnek tetteti magát, pontosan tudva, hogy tegnap az utolsó fillérig elszórta a pénzt a legújabb játékszerére.
— Orsii! — erősödött fel a férjem hangja. — Hozod már a levest?
Visszamentem a konyhába.
A tűzhelyen vidáman rotyogott a fazék. Aranyló, tiszta húsleves, benne egy ág kapor, pont úgy, ahogy szereti. Gondosan, szeretettel főzve egy makulátlan ego kiszolgálására.
Megálltam a lábas előtt, és ránéztem a főtt csirkecombra, amely magányosan meredt ki a vízből.
„A szolgáltatás átmenetileg szünetel” — futott át az agyamon.
Ugyanez a mondat visszhangzott bennem még egyszer.
Elzártam a gázt. Megragadtam a forró füleket, eszembe sem jutott edényfogót keresni — a sértettség sokkal erősebb volt, mint a hő. A mosogatóhoz léptem.
Szűrőre nem volt szükség.
Megbillentettem a fazekat, és a két órán át főzött, aranyszínű lé bugyborékolva tűnt el a lefolyóban. A csirke tompa csattanással esett a nedves mosogatóba, utána a sárgarépa és a hagyma is követte.
Megnyitottam a hideg vizet, és lemostam a saját munkám nyomait.
— Orsi, jössz már? — kiáltotta Miklós Deák, most már ingerülten. — Mindjárt felkelek!
Megtöröltem a kezem. Feloldottam a telefonomat, és megnyitottam az ételrendelő alkalmazást. Az ujjam egy pillanatra a „Pizza” kategória fölött lebegett, aztán meggondoltam magam. Nem. Ma nem.
A környék legdrágább japán éttermét választottam. „Császári” válogatás: angolna, lazac, fésűkagyló, kaviár.
Ár: 4 800 Ft.
Rányomtam a „Megrendelés leadása” gombra. Fizetés Miklós Deák hitelkártyájával, amely a telefonomhoz volt csatolva, „háztartási kiadások” címszó alatt.
Az értesítés azonnal megérkezett: „Rendelését rögzítettük. A futár körülbelül 40 perc múlva érkezik.”
Leültem a konyhaasztalhoz. Magam elé tettem a motoros blokkot, és rásúlyoztam a nehéz kristálycukortartót.
— Orsi!!!
— Megyek, Miklós — feleltem halkan, de az üres lakásban a hangom meglepően határozottan csengett.
Nem vittem tálcát. Nem vittem gyógyszert. Megigazítottam a hajam, belenéztem a sötét ablak üvegében visszanéző alakba — egy fáradt nő nézett vissza, aki túl sokáig volt jó —, aztán elindultam a nappali felé.
Miklós Deák a kanapén feküdt, hanyatt, az alkarját a szemére szorítva, teljes testtartásával a szenvedést demonstrálva. Ahogy meghallotta a lépteimet, fél szemmel kikukucskált, nyilván a csészét keresve.
— Na végre — sóhajtotta. — Hol a leves?
Odaléptem hozzá, de nem ültem le mellé, ahogy mindig. Fogtam egy széket, vele szemben helyeztem el, leültem, és az ölembe tettem a kezem.
— Leves nem lesz, Miklós.
Még a karját is levette az arcáról.
— Ezt hogy érted? Hallottam, hogy csörömpöltél. Ne kezdd, Orsi, tényleg rosszul vagyok. Ráz a hideg.
— A leves a csatornában van — mondtam nyugodtan. — A csirkével együtt.
Miklós Deák lassan felült, a könyökére támaszkodva, és értetlenül bámult rám, mintha most látna először.
— Te… kiöntötted az ételt? — kérdezte hitetlenkedve, és a hangjában már ott bujkált valami, ami egy egészen más beszélgetést ígért.