Hajnalka Vincze Boglárka Dunai meghívását hallva meglepően hamar rábólintott a találkozóra. Boglárkát ez őszintén váratlanul érte; arra számított, hogy hosszabb győzködés, feszengő egyeztetés előzi majd meg az egészet.
Amikor ajtót nyitott, egy pillanatra szóhoz sem jutott: Hajnalka mindkét kezében hatalmas, roskadásig pakolt bevásárlószatyrokat tartott.
— Nem készültem vacsorával — jegyezte meg Boglárka kissé zavartan.
— Szia. Majd én főzök — felelte Hajnalka könnyedén. — Margit Szilágyi mesélte, hogy többnyire rendeltek. Így nem lehet sokáig bírni, a gyomor megsínyli.
Boglárka nem vitatkozott. Hajnalka máris úgy mozgott a lakásban, mintha mindig is ott élt volna: kipakolt, fiókokat nyitott, serpenyőket és lábasokat húzott elő. Pontosan tudta, mi hol van. Láthatóan nem zavarta, hogy Boglárka némán figyeli, próbálva felfogni a helyzetet.
— Egy férfit rendesen etetni kell — magyarázta magabiztosan. — A normális kaja fél egészség. Néha át is jöhetek, nem teher. — Hajnalka Boglárkára nézett. — Megtaníthatlak főzni is. Egyszerű ember vagyok, nálam nincs jelentősége annak, ki kinek a kicsodája. Ezek a címkék csak a fejünkben léteznek.
— Ezt már észrevettem — bólintott Boglárka. Hajnalka elszántsága teljesen kizökkentette; a fejében előkészített szemrehányások egyszerűen elszálltak.
— De ha nem akarod elveszíteni Gábor Simont, sok mindent el kell sajátítanod.
— Nem foglak akadályozni — felelte Boglárka, és magához vette a laptopját. — Azt hittem, majd rendelek… mindegy. Főzz, ha szeretnél. Nekem le kell adnom egy munkát.
Egészen másképp képzelte el az első igazi találkozást férje volt feleségével. Úgy gondolta, kínos csend, feszültség vagy régi sérelmek kerülnek majd felszínre. Hajnalka azonban mintha fittyet hányt volna minden íratlan szabályra. Határozott, kissé pimasz nő volt, aki pontosan tudta, mit csinál. Ráadásul Boglárkában furcsa ismerősségérzés támadt — végül is Gábor annyit mesélt róla.
Estére elkészült minden. Hajnalka megterítette az asztalt, olyan bőséggel, mintha lakodalomra készülne, nem hétköznapi vacsorára.
Amikor Gábor Simon hazaért, és meglátta volt feleségét az asztalnál, megdermedt. Boglárka észrevette a szemében felvillanó örömöt, amit alig tudott leplezni.
— Hajnalka?! Te meg hogy kerülsz ide…?
— Boglárka hívott — felelte mosolyogva. — Menj, moss kezet, és ülj le. Biztos éhes vagy. Boglárkának pedig lenne mondanivalója.
— Ugyan, ettem hazafelé — mondta Gábor, miközben végignézett a roskadozó asztalon.
Boglárka hirtelen úgy érezte, feleslegessé vált.
— Gábor… — Hajnalka elhúzta a széket, helyet kínálva neki maga mellett. A férfi Boglárkára pillantott, mintha kérdezné, mi ez az egész.
— Beszélni akartam — kezdte Boglárka, mély levegőt véve. — De most már nincs értelme. Minden világos. — Felállt. — A válópert online indítom el. Ma pedig anyukámhoz megyek. A holmimért később jövök.
Ahogy elindult, még visszanézett. Akkor értette meg, hogy nem volt hiábavaló Hajnalka meghívása: mellette könnyebb lett meghozni a döntést, hogy új irányba fordítsa az életét.
Gábor nem próbálta meg feltartóztatni. Ez nem fájt. Sőt, megkönnyebbült, mintha egy súlyos teher gördült volna le róla.
Néhány nappal később ismeretlen számról csörgött a telefonja.
— Mit szólnál ahhoz, ha három óra múlva felszállnánk egy gépre P felé? — kérdezte valaki.
Olivér Budai hangját azonnal felismerte, és örömmel nevetett fel.
— Benne vagyok.
Az élet újra színesnek és izgalmasnak tűnt. Olivérnek igaza volt: mindenkinek megvan a maga boldogsága.