Boglárka még utána is dühösen pakolt, amikor Gábor elhallgatott. Neki már az is jobb lett volna, mint a semmi. Egyszerűen nem bírta tovább a négy fal közé szorított napokat.
Gábor végül elgondolkodott. Látszott rajta, hogy vívódik, majd – tőle szokatlan módon – engedett egy keveset. Felvetette, hogy elmehetnének kirándulni a barátaival. Sátrat vernének, tüzet raknának, sütnének egy kis húst. Boglárka szinte felragyogott. Úgy érezte, végre történt valami. Az öröm azonban nem tartott sokáig.
Az erdőben Gábor szinte folyamatosan panaszkodott. Hol a bogarak zavarták, hol a szúnyogokra mérgelődött, aztán a hidegre, a kemény talajra, a füst szagára. A nap végére teljesen besokallt, és a sátorba vonult, ahol hamarosan el is aludt. A túra hátralévő részét gyakorlatilag átaludta.
Gábor egyik barátja, Olivér Budai, félhangosan jegyezte meg Boglárkának:
– Három éve próbáljuk kirángatni valahova. Tekintsd ezt sikernek. Komolyan, ügyes vagy.
Boglárka a sátorból kiszűrődő horkolást hallgatva keserűen elmosolyodott. Nagy teljesítménynek aligha nevezte, hogy sikerült elérnie: a férje ne otthon aludjon, hanem az erdő közepén, egy hálózsákban.
– Gábor igazi otthonülő típus – folytatta Olivér. – Amikor még Hajnalka Vinczével élt… – félbeszakadt, de Boglárka csak legyintett, jelezve, hogy nem érinti különösebben a volt feleség emlegetése. Már megszokta. – Szinte minden hétvégét és szabadságot a lakásban töltöttek. Furcsa, nem? Pedig Gábor jó ember. Csak hát mindenkinek más való. Én például bármikor összepakolok, és elutazom egy másik városba. Csak mert kedvem támad. Tudod, a legjobb kalandok azok, amiket nem tervezel meg előre.
Boglárka szinte ittasan hallgatta. Pontosan így képzelte el az életét. Szabadon, könnyedén, élmények után kutatva.
– És a munka? – kérdezte végül.
– A munka? – nevetett Olivér. – Távmunkában dolgozom. Magam osztom be az időmet. Én vagyok a saját főnököm.
– Én is – csillant fel Boglárka szeme. – Mindig arról álmodtam, hogy nem leszek helyhez kötve. Kitanultam, weboldalakat készítek, dizájnokat tervezek. Azt hittem, majd utazom, inspirálódok, városokat járok be… de valahogy egészen más lett.
Olivér jókedvűen felnevetett.
– Kár, hogy nem találkoztunk korábban.
Boglárka zavarba jött. Nem válaszolt, csak néhány perc múlva elköszönt, és visszament a férjéhez a sátorba. A szíve nehéz volt. Talán Margit Szilágyinak igaza volt. Nem rosszindulatból mondta, amit mondott, hanem látta, hogy Boglárka és Gábor nem illenek össze. Kár, hogy akkor nem hallgatott rá. Most pedig viselheti a következményeket… és gyötrődhet élete végéig.
Boglárka ezután már nem hozakodott elő újabb kirándulásokkal. Gábor sem szólt bele többé, mit rendelnek vacsorára. Mindketten belátták: a másikat nem lehet megváltoztatni. Túlságosan eltérően gondolkodtak az életről. Nem voltak hangos veszekedések, sem drámák, mégsem lehetett azt mondani, hogy a kapcsolatukat szerelem fűtené. Boglárka ráadásul egyre gyakrabban gondolt Olivérre. Milyen szerencsés lesz majd a jövőbeli felesége… együtt utaznak, nevetnek, élnek. Miért nem lehetett Gábor is ilyen?
Tanácsért végül az édesanyjához fordult. Az anyja figyelmesen végighallgatta, majd halkan megkérdezte:
– Ki mondta neked, hogy egy boldog családnak feltétlenül nyugodtnak kell lennie?
Boglárka meghökkent.
– De ti apával… nálatok minden kiegyensúlyozott. És boldogok vagytok.
– Azért, mert hasonlítunk egymásra – felelte az anyja. – Ugyanazok az érdeklődési körök, hasonló vágyak. Te és Gábor viszont csak erőlködtök. Próbáltok alkalmazkodni, és közben mindketten szenvedtek. Még a csendes élet is lehet fájdalmas, ha nincs benne szeretet.
– Akkor mit tegyek?
– Ne kínozzátok egymást – mondta Margit Szilágyi olyan egyszerűen, mintha nem a lánya házasságáról lenne szó. – Az elválás kevésbé félelmetes, mint szeretet nélkül élni.
Boglárka egy teljes héten át rágódott a beszélgetésen. Végül be kellett látnia: volt igazság az anyja szavaiban. Gáborral nem működtek jól együtt, még ha kívülről rendezett párnak is tűntek. Ráadásul fél éve ott lebegett felettük Gábor volt feleségének árnyéka, mint egy damoklészi kard. Ideje volt lépni.
Elhatározta, hogy meghívja Hajnalka Vinczét magához. Elérni nem volt nehéz. Gábor minden, a múltjához kapcsolódó dolgot megőrzött a telefonján, és sosem törölte, mondván: ez is az élete egyik szakasza volt.
Hajnalka Vincze a váratlan megkeresés ellenére meglepően gyorsan igent mondott a találkozóra, ami Boglárkát őszintén meglepte, mert sokkal nehezebb egyeztetésre számított.