— Őszinte leszek — sóhajtott fel a vőlegény édesanyja, majd végigmérte a menyasszonyt. — Te egyszerűen nem illesz bele a mi családunkba.
Boglárka Dunai halvány mosollyal reagált, lesütötte a szemét, és várta, hogy Gábor Simon végre megszólaljon helyette. A férfi azonban hallgatott, mintha nem találná a megfelelő szavakat.
— Lehet, hogy önök szerint nem vagyok megfelelő — szedte össze végül a bátorságát Boglárka —, de a párkapcsolatomat nem önökkel építem.
— Anya, ezt most miért kellett így? — próbálta csillapítani a helyzetet Gábor. — Még csak ismerkedünk, te pedig már kész ítéleteket mondasz.
— Én csak kimondtam az igazat — vont vállat Margit Szilágyi, majd kortyolt egyet a vízből, és nyugodtan folytatta a vacsorát.
Talán érdemes lett volna Boglárkának komolyan elgondolkodnia a leendő anyósa szavain, ő azonban tudatosan úgy döntött, hogy nem ad nekik túl nagy jelentőséget. Végül is nem Margit véleménye számított, hanem az, amit a vőlegénye érez. Gábor viselkedése azonban aznap este kifejezetten furcsa volt: kerülte a tekintetét, folyton az üzeneteit nézegette, és láthatóan feszült sóhajok szakadtak fel belőle.
Margit Szilágyi ítélete valójában akkor született meg, amikor választ kapott egy ártatlannak tűnő kérdésére.
— Tudsz főzni? — érdeklődött kimérten.
Boglárka nem akart hazudni, de zavarba jött az őszinte válasz gondolatától is.
— Inkább házhoz rendelek — mondta végül. — Sokszor nincs időm, utazni szeretek.
Ebben a pillanatban kimondatlanul is megszületett a verdikt. Boglárkát nem különösebben érdekelte a jövőbeli anyós véleménye, Gábor hallgatása viszont fájón érintette.
— Hajnalka Vincze teljesen más volt — jegyezte meg Margit, miközben a fiára nézett. — Vendégszerető, igazi háziasszony. Remekül főzött, okos volt és gyönyörű. Igazi otthonülő lány.
Boglárka megdermedt. Tudta, hogy Hajnalka Vincze Gábor volt felesége.
— Anya, hagyd már abba — csattant fel Gábor. — Nem most kell őt felhozni.
— Ugyan, mit mondtam rosszul? — csodálkozott el Margit. — Hiszen te magad mondtad nemrég, hogy életedben nem ettél finomabbat az ő borscsánál.
Boglárka kérdőn nézett Gáborra. Őszintén szólva legszívesebben felállt volna, és szó nélkül távozott.
— Menjünk — szólalt meg végül a férfi, mintha belelátott volna a gondolataiba. — Nem akarom ezt ma tovább hallgatni. És a jövőben sem. Ha Hajnalka szóba kerül, vagy dicsérni akarod, inkább hívd fel őt — tette hozzá már az édesanyjának címezve.
Boglárka hálás pillantással nézett a vőlegényére.
Gáborral egy külvárosi buszmegállóban ismerkedtek meg, egy szakadó esős délutánon. A férfi megállt mellette, felajánlotta, hogy hazaviszi. Útközben beszélgetni kezdtek, számot cseréltek, majd megegyeztek, hogy újra találkoznak. Onnantól minden váratlan gyorsasággal történt, és Boglárka maga sem tudta pontosan, mikor jutottak el odáig, hogy az esküvőről beszéljenek.
Nem zavarta, hogy mindössze három hónapja voltak együtt, és az sem, hogy Gábor már egyszer nős volt. A saját szülei is alig egy hónap ismeretség után házasodtak össze, mégis harminc boldog évet töltöttek együtt. Édesanyja mindig azt mondta, szerelem volt első látásra, és az apja sosem vitatta ezt. Boglárka is erre vágyott: egyszer, véglegesen.
Gábor mellett biztonságban érezte magát. Udvarias volt, jóképű, kedves, szorgalmas, és megnyerő. Néha mégis azon kapta magát, hogy hiányoznak az erősebb érzelmek. Ilyenkor igyekezett meggyőzni magát arról, hogy a házasságban nem a szenvedély a legfontosabb.
Számára az ideális család egy csendes menedéket jelentett. Olyan helyet, ahol nincsenek meglepetések, drámák vagy viharok — csak nyugalom és kiszámíthatóság. Gábor is hasonlóan gondolkodott.
Egyedül az zavarta Boglárkát, ahogyan a férfi a volt feleségéről beszélt. A kapcsolatuk elején teljesen kerülte a témát, majd körülbelül egy hónap elteltével mégis megnyílt. Hajnalka Vinczét rendszerint úgy emlegette, mint egy otthonülő nőt, aki a főzésen és a rend fenntartásán kívül máshoz nem értett, és Boglárkában eleinte erős női kíváncsiság ébredt, hogy minél többet megtudjon róla, mielőtt ez az érdeklődés lassan háttérbe nem szorult.