Ettől kezdve annyi történet került szóba Hajnalka Vinczéről, hogy Boglárkának időnként félbe kellett szakítania Gábort, különben vég nélkül mesélt volna. Mégsem ébredt benne féltékenység. Sőt, inkább az volt az érzése, hogy a férfi sosem volt igazán szerelmes az exfeleségébe. A válás okáról sem beszélt soha, mintha maga sem értette volna pontosan, miért jutottak odáig. Boglárka nem faggatta. Úgy gondolta, ami elmúlt, annak ott is kell maradnia, a múltban.
A leendő anyósa korábbi megjegyzlatai sem érintették különösebben, és Gábor sem mutatott hajlandóságot arra, hogy anyja véleményét komolyan vegye.
Amikor a vendégek indulóban voltak, Margit Szilágyi halkan félrehívta Boglárkát, és finoman megszorította a kezét.
– Adhatok egy tanácsot?
Boglárka nem érezte úgy, hogy szüksége lenne rá, de udvariasságból bólintott.
– Hagyd ott Gábort. Fél év sem telik el, és elváltok. Valaki mást szeret.
Boglárka elmosolyodott. Nem egy barátnőjétől hallott már történeteket arról, milyen szerepet játszik egy anyós a házasságban, főleg az elején. Csak megrázta a fejét.
– Akkor legalább ne siessetek az esküvővel – tette hozzá Margit.
Boglárka finoman kihúzta a kezét. Eszébe sem jutott, hogy hallgasson egy olyan nőre, aki nyílt ellenszenvvel viseltetett iránta. Úgy érezte, tőle jóindulatú szavak amúgy sem várhatók.
Végül nem rendeztek esküvőt. Egyszerűen aláírták a papírokat. Gábor azzal érvelt, hogy ésszerűbb félretenni a pénzt valami kézzelfoghatóbbra, például egy új autóra. Boglárkának ez fájt. Gyerekkora óta arról álmodott, hogy egyszer nagy napja lesz: hófehér ruha, gondosan elkészített frizura, nevetés, vendégek, játékok, és persze fényképek, amelyekhez később is jólesik visszatérni.
Ehelyett maradt egy pecsét az igazolványban és egy gyors telefonos fotó, mintegy bizonyítékul arra, hogy a házasság valóban megtörtént. Boglárka remélte, hogy az aláírás után valami megváltozik, mintha egy láthatatlan varázsütés indítaná be az új életüket.
Nem így lett. Az egyetlen változás az volt, hogy megszűntek az éttermi vacsorák és a kávézós esték. Pedig ezek legalább egy kis színt vittek a hétköznapokba. A mindennapok gyorsan szürkének és örömtelennek tűntek. Boglárka először magában kereste a hibát, és arra jutott, talán mégsem áll készen egy komoly kapcsolatra.
Gábor viszont elégedettnek látszott. Egy idő után csak annyi zavarta, hogy a rendelt ételeket kezdte kritizálni, és egyre gyakrabban hozta szóba a volt feleségét.
– Olyan igazi otthoni ízekre vágyom – mondogatta. – Egy tányér levesre, fasírtra, krumplipürére pörkölttel. Vagy legalább egy egyszerű salátára uborkából, paradicsomból, retekből. Elegem van abból, hogy állandóan rukkolát rágok.
Boglárka másnap megrendelt mindent, amit Gábor felsorolt. Ez sem volt jó.
– Ezeket lélek nélkül készítették – legyintett a férfi. – Más lenne, ha te főznél valamit.
Boglárkának eszébe jutott Margit Szilágyi, aki már az elején kijelentette, hogy ők ketten nem illenek össze, különösen miután megtudta, hogy a lány nem szeret főzni.
Nem akart veszekedést. Inkább megpróbált kedvére tenni Gábornak, és maga állt a tűzhely mellé. Az eredmény azonban ismét csalódást okozott.
– Ne haragudj, de ez nem sikerült – mondta Gábor. – A püré csomós, a fasírt száraz, a saláta meg… miért van ilyen nagy darabokra vágva? Borzasztó.
– Tudod mit? – csattant fel Boglárka.
– Mit? – kérdezte a férfi, szinte kíváncsian.
– Legközelebb főzz te. Én előre szóltam, hogy a konyha nem az én világom. Szenvedek közben, unom. Inkább a munkámra fordítom azt az időt.
Gábor csak megvonta a vállát.
– Téged úgyis csak az érdekel, akinek dolgozol. Egész nap a laptop előtt ülsz, weboldalakat készítesz. Nézhetnénk inkább együtt egy filmet.
– Azért, mert mást nem is csinálunk – vágta rá Boglárka, és a fasírtot a szemetesbe dobta. – Te semmire sem vagy nyitott. Én szívesen elindulnék valahova, akár vidékre, a nyaralóba is, csak ne mindig ugyanaz a négy fal vegyen körül.