— …akkor is bocsánatot kértél — vágta közbe halkan Bernadett Hegyi. — Aztán pontosan ugyanazt megtetted újra. Így a bocsánatkérésed nem jelent semmit.
Levente Székely ösztönösen közelebb lépett volna hozzá, de Bernadett felállt a fotelből, és egyetlen mozdulattal megállította.
— Ne gyere tovább.
— Berni, kérlek… — a hangja könyörgővé vált.
— Levente, fogd a bőröndödet, és menj el innen.
— Hova menjek mégis?!
— Az anyádhoz. Hiszen annyira fontos neked.
Levente arca megfeszült.
— Te most komolyan kidobsz engem?
— Igen. Teljesen komolyan.
A férfi hosszú másodpercekig némán állt, majd szinte suttogva kérdezte:
— És ha nem megyek el?
— Akkor hívom a rendőrséget.
— Ezt nem gondolod komolyan…
— De igen. Egy pillanatig sem viccelek.
Levente Bernadettet nézte, mintha idegent látna. Ez nem az a nő volt, aki eddig mindent lenyelt, mindenbe belement, mindig engedett. Most határozottan állt előtte, bizonytalanság nélkül, megtörhetetlenül.
— Rendben — mondta végül Levente tompán. — Elmegyek. De ezt még meg fogod bánni.
— Kétlem — válaszolta Bernadett nyugodtan.
A férfi kiment az előszobába, felkapta a bőröndöt, magára húzta a kabátját, majd még egyszer visszanézett.
— Berni, tényleg nem akartalak megbántani.
— Tudom — felelte a nő. — De attól még megtetted.
— Sajnálom.
— Már késő.
Levente kinyitotta az ajtót, kilépett, majd az ajtó becsukódott mögötte. A lakásban csend lett.
Bernadett egyedül maradt. Lassan leült a kanapéra, tekintete a földön heverő virágcsokorra esett. Felvette, kivitte a konyhába, és minden habozás nélkül a szemetesbe dobta.
Visszament a hálószobába, lefeküdt az ágyra, becsukta a szemét. Belül ürességet érzett — de ezzel együtt valami furcsa nyugalmat is.
Éjszaka a telefonja megállás nélkül rezgett. Levente újra és újra hívta. Bernadett nem vette fel, végül lenémította a készüléket.
Reggel megnézte az értesítéseket: huszonhárom nem fogadott hívás, tizenöt üzenet.
Az első így szólt: „Berni, kérlek, bocsáss meg. Beszéljünk.”
A második: „Tudom, hogy hibáztam. Adj egy esélyt, helyrehozom.”
A harmadik: „Nem tehetsz csak úgy ki. Házastársak vagyunk.”
A negyedik: „Kérlek, válaszolj.”
Az ötödik: „Komolyan ignorálsz?”
Tovább már nem olvasott. Levente számát letiltotta. Ezután — biztos, ami biztos — Erzsébet Oroszét is.
Felállt, kávét főzött, megitta, felöltözött, és elindult dolgozni.
A nap ugyanolyan volt, mint bármelyik másik. Senki sem sejtette, mi történt előző este. A kollégák köszöntek, viccelődtek, megbeszélésekről beszéltek.
Bernadett tette a dolgát: iratokat ellenőrzött, aláírt, határidőket tartott. Minden a megszokott rendben zajlott.
Este hazament. A lakás csenddel fogadta. Szokatlanul üres volt Levente jelenléte nélkül.
Levette a kabátját, bement a konyhába, vacsorát készített magának, egyedül evett. Később bekapcsolta a tévét, egy sorozat ment a háttérben, teát kortyolt.
Nyugalom volt. Nem volt veszekedés, számonkérés, magyarázkodás.
Másnap Levente egy másik számról próbálta elérni. Bernadett felvette az ismeretlen hívást.
— Berni, én vagyok.
— Tudom.
— Találkozzunk, beszéljük meg rendesen.
— Nincs miről beszélni.
— Hogyhogy nincs? Öt évig együtt voltunk!
— Igen. Voltunk. Most már nem.
— Nem lehet így lezárni mindent!
— De lehet. Én már lezártam.
— De…
Bernadett bontotta a hívást, majd azt a számot is letiltotta.
Eltelt egy hét. Levente többé nem próbálkozott. Valószínűleg megértette, hogy hiábavaló.
Ezután üzenet érkezett Erzsébet Orosztól. Hosszú, vádaskodó szöveg arról, milyen kegyetlen Bernadett, hogyan tette tönkre a családot, és miként hagyta magára a fiát a legnehezebb pillanatban.
Bernadett elolvasta, törölte, majd letiltotta az üzenetküldőben is.
Az élet ment tovább. Férj nélkül, aki a felesége pénzét a sajátjának tekintette. Anyós nélkül, aki drága ajándékokat követelt.
Bernadett dolgozott, keresett, és magára költött. Megvette, amire vágyott. Elutazott oda, ahová mindig is szeretett volna.
Egy hónap múlva beadta a válókeresetet. Levente nem tiltakozott. Nem volt mit megosztani: a lakás még a házasság előtt került Bernadett tulajdonába, az ő pénzéből. A számlák is az ő nevén voltak.
A válás gyorsan lezajlott. Veszekedések, követelések és vagyonvita nélkül.
Bernadett kézhez kapta a válási papírokat, betette az íróasztal fiókjába, és ezzel végleg lezárt egy életszakaszt.
Este kiült az erkélyre. Egy pohár bort ivott, és a várost figyelte.
Gondolkodott mindazon, ami történt. Milyen könnyű elveszíteni a bizalmat — és mennyire lehetetlen visszaszerezni.
Levente kétszer vett el pénzt engedély nélkül. Az első alkalom hiba volt. A második már minta.
Bernadett nem bánta, hogy elküldte a férjét. Nem bánta a bankkártya letiltását. Nem bánta a válást sem.
Egyetlen dolgot sajnált: hogy nem lépett hamarabb. Már az első eset után, amikor világossá vált, hogy Levente nem tiszteli a határait.
De jobb későn, mint soha.
Bernadett megitta az utolsó korty bort, felállt, visszament a lakásba.
Az új élete éppen csak elkezdődött. Hazugságok nélkül. Lopás nélkül. Egy olyan ember nélkül, aki pénzkiadó automatának nézte őt.
Önmagát tisztelve. A saját pénzével. Azzal a szabadsággal, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne.
Bernadett elmosolyodott, becsukta az erkélyajtót, és lefeküdt aludni.
Nyugodtan. Megbánás nélkül. Tiszta lelkiismerettel.
Mert mindent megtartott, ami igazán számított: a pénzét és az önbecsülését — olyasmit, amit Levente már régen nem érdemelt meg.