Napokon át nem történt semmi rendkívüli. Bernadett Hegyi minden reggel ránézett a régi kártyához tartozó számlára, ellenőrizte az egyenleget, és megkönnyebbülten látta, hogy nem jelent meg rajta újabb levonás. Egyelőre minden változatlan maradt.
Levente Székely nem nyúlt többé pénzhez engedély nélkül. Vagy legalábbis Bernadett nem észlelt semmit. Az is lehetett, hogy most egyszerűen nem volt rá szüksége. Ezt azonban nem tudhatta biztosan.
A december viszont új helyzetet hozott. Erzsébet Orosz egyre gyakrabban jelentkezett: hetente legalább egyszer felhívta őket. Mesélt az egészségi állapotáról, a lépcsőházi pletykákról, a szomszédok szokásairól, és újra meg újra szóba hozta, mennyire kényelmes és szép az a bizonyos gyűrű. Minden beszélgetés végén hálálkodott, külön kiemelve fia és menye nagylelkűségét.
Bernadett udvariasan hallgatta végig. Válaszai rövidek, kimértek voltak. Nem akart feszültséget kelteni, nem volt kedve konfliktusba keveredni az anyóssal. Erzsébet Orosz alapvetően jóindulatú asszony volt, csak hajlamos a túlzott közelségre és a határok átlépésére.
Egyik este Levente hirtelen felvetette a témát vacsora közben.
— Berni, közeleg anyu születésnapja.
— Tudom — felelte a nő anélkül, hogy felnézett volna.
— Szerintem illene meglepnünk valamivel.
— Ez természetes.
— Mit gondolsz, mi lenne jó ajándék?
Bernadett vállat vont.
— Fogalmam sincs. Valami kedves apróság.
— Mi lenne, ha megint ékszer lenne?
Bernadett ekkor felemelte a tekintetét.
— Megint?
— Igen. Láthatóan tetszett neki a gyűrű. Talán egy pár fülbevaló… vagy valami hasonló.
— És mennyire gondoltál komoly darabra? — kérdezte óvatosan.
— Hát… olyanra, ami illik hozzá. Nem bóvli.
Bernadett nem szólt. Hosszan nézte a férjét.
— Levente, miért nem virág vagy parfüm?
— A virág pár nap alatt elhervad, az illatszer meg túl sablonos. Szeretnék valami igazán különlegeset.
— A „különleges” általában egyet jelent a drágával.
— De hát megengedhetjük magunknak.
— Te úgy érted, hogy én megengedhetem magamnak.
Levente arca megfeszült.
— Már megint kezded? Egy család vagyunk.
— Olyan család, ahol a férj szó nélkül vesz el pénzt a feleségétől?
— Akkor bocsánatot kértem.
— Igen. De arra nem kaptam garanciát, hogy nem fordul elő újra.
— Nem fog.
— Ezt miből gondoljam?
Levente sóhajtott.
— Jól van. Döntsd el te. Csak beszélgetni akartam róla.
Ezzel a téma lezárult, de Bernadettben nyugtalanság maradt. A férje ismét ékszerekről beszélt, és megint az édesanyja kapcsán.
Eltelt egy hét. Levente nem hozta szóba többé az ajándékot, és Bernadett lassan megnyugodott. Azt hitte, túlreagálta az egészet.
Egy reggel azonban, indulás előtt, észrevette, hogy a régi bankkártya nincs a helyén. Általában a komód fiókjában tartotta, az aprópénzek és régi blokkok mellett. Most üres volt a helye.
Átnézte a táskáját, majd a kabátzsebeit is. Sehol sem találta.
Levente éppen zuhanyzott. Bernadett bement a hálószobába, kinyitotta a férje fiókját, majd átkutatta a ruháit. A zakó belső zsebében megtalálta a kártyát.
Kivette, és visszatette a saját fiókjába.
Amikor Levente kilépett a fürdőből, meglátta Bernadettet a komódnál.
— Keresel valamit?
— Nem — felelte nyugodtan. — Csak rendet raktam.
Levente bólintott, felöltözött, majd elindult dolgozni.
Bernadett egyedül maradt, és gondolkodni kezdett. Levente elvette a kártyát. Miért? Ha nem akarta volna használni, mi szükség volt rá?
A válasz túl egyértelmű volt ahhoz, hogy tagadni lehessen.
Este belépett a banki alkalmazásba. Beállított egy napi költési limitet a régi kártyára: ötezer forintnál többet nem lehetett levenni. Aztán, biztos ami biztos, teljesen letiltotta.
Levente későn érkezett haza. Azt mondta, sokáig bent tartották a munkahelyén. Bernadett csak bólintott, nem kérdezett semmit.
Csendben vacsoráztak. Levente a telefonját nyomkodta, Bernadett az ételt piszkálta, közben máshol járt az esze.
— Levente, nem vetted véletlenül a bankkártyámat? — kérdezte végül.
A férfi felnézett.
— A kártyádat? Nem. Miért?
— Nem találom.
— Lehet, hogy elhagytad.
— Elképzelhető.
Levente vállat vont, és visszatért a kijelzőhöz.
Bernadett megitta a teáját, felállt, majd bement a hálószobába. A kártya ott feküdt a fiókban, pontosan ott, ahová reggel tette.
Ez azt jelentette, hogy Levente nem tette vissza a zakójába. Vagy észrevette, hogy Bernadett rájött. Vagy fel sem tűnt neki.
Bernadett lefeküdt. Levente később csatlakozott hozzá, mellé bújt, átkarolta.
— Jó éjt, Berni.
— Jó éjt.
Bernadett becsukta a szemét, de sokáig nem jött álom a szemére.
Másnap Erzsébet Orosz telefonált Leventének. Bernadett a konyhából hallotta a beszélgetést. A férfi halkan beszélt, de a szavak átszűrődtek.
— Igen, anya, tudom… Persze, ott leszek… Ne aggódj, minden rendben lesz.
Bernadett kilépett a konyhába.
— Anyukád volt?
— Igen. A születésnap miatt hívott.
— Mikor lesz pontosan?
— Egy hét múlva.
— És akkor mit adunk neki?
Levente tétovázott.
— Nos… gondoltam rá… Talán mégis egy ékszer.
Bernadett ránézett.
— Rendben. Mennyi pénz kell hozzá?
Levente felélénkült.
— Nézegettem az interneten. Van egy szett: fülbevaló és karkötő. Tökéletesen passzol a gyűrűhöz.
— Mennyi az ára?
— Ötszázezer forint.
Bernadett megdermedt.
— Ötszázezer?
— Igen. Tudom, sok, de igazán gyönyörű.
— Ugye ezt nem gondolod komolyan?
— Dehogynem. Anyám megérdemli a legjobbat.
— Megérdemli. De ez az összeg túlzás.
— Miért lenne az? Hiszen megvan rá a pénz.
— Nekem van meg. És nem szándékozom ennyit költeni ékszerekre.
Levente elkomorult.
— Berni, miért vagy mindig ellene mindennek?
— Nem ellene vagyok. Csak ésszerű szeretnék lenni. Ötszázezer nem ésszerű.
— Neked semmi sem az, ami az anyámról szól.
— Nem erről van szó. Hanem a pénzről.