Júlia Fodort mindez nem lepte meg. Szó nélkül indult a bejárat felé, mintha már előre tudta volna, hogy ez lesz a vége.
– Elkísérjelek? – bukkant fel hirtelen Olivér Molnár valahonnan a folyosó mélyéről. – Egyedül hogy akarod elcipelni azt az óriási táskát?
– Majd megoldom – vetette oda Júlia, anélkül hogy ránézett volna, aztán kilépett a lakás ajtaján, és maga mögött hagyta az egészet.
Néhány hónap elteltével mégis visszatért. Csak a vastag télikabátért. Ezúttal is Olivér nyitott ajtót, de most az anyja is otthon volt. Júlia egyetlen kérdést tett fel, alig leplezett feszültséggel:
– Még mindig itt lakik?
Az anyja erre robbant.
– Semmi közöd hozzá! Addig marad, ameddig csak akar! Végül is az apjához jött!
– Érdekes – jegyezte meg halkan Júlia. – Én is itt éltem veled, anya. Mégsem jelentett ez semmit.
– Ne hasonlítsd össze! Ez teljesen más!
– Miben más? – kérdezett vissza Júlia nyugodtan, de határozottan. – Mi a különbség?
– Nem tartozom magyarázattal! – ordította az anyja. – Ez az én lakásom, és csak én döntöm el, ki élhet itt!
– Értem – bólintott Júlia.
– Mit értesz?!
– Azt, hogy egy idegen fontosabb neked, mint a saját lányod – mondta Júlia olyan hideg nyugalommal, ami végleg kiborította az asszonyt.
– Nekem nincs is lányom! – vágta oda az anyja. – Olivér pedig annak a férfinak a fia, akit szeretek! Nekem ő több, mint egy gyerek!
– Gratulálok – Júlia úgy nézett rá, mintha egy vadidegennel állna szemben. – Ebben az esetben nekem sincs többé anyám.
És elment.
Abban a biztos tudatban, hogy örökre.
Négy éven át semmit sem hallatott magáról. Nem telefonált, nem jelent meg, nem küldött üzenetet.
És most mégis itt volt ez a találkozás…
Miközben Júlia az emlékek sodrásában ült, az anyja felállt, és odalépett hozzá. Márk Somogyi udvariasan felkelt, átadva neki a helyét.
– Szervusz – hallotta Júlia azt a fájdalmasan ismerős hangot, amelyet évek óta próbált kitörölni magából.
– Szia – felelte alig hallhatóan.
– Ki ő? – bökött fejével az anyja Márk felé.
– A férjem.
– Gratulálok.
– Köszönöm.
– Nálunk is minden rendben. Apád dolgozik, Olivér eljegyezte magát. Kedves lány, csendes, aranyos. Egy hónap múlva esküvő. Képzeld, hamarosan nagymama leszek! Olyan boldogság ez! A gyereknek a te szobádat szánjuk, már a felújítást is elkezdtük. Tapétát is vettünk, a legdrágábbat, gyerekmintásat. És az apáddal eldöntöttük, hogy veszünk egy kis nyaralót is. Valahol a közelben. A gyereknek kell a friss levegő, a természet. Nézelődünk, olyat keresünk, ami nem túl drága, de lakható ház legyen, és mindenképp legyen a közelben folyó… vagy legalább egy tó.
Júlia hallgatta ezt a megállíthatatlan szóáradatot, és képtelen volt megérteni, miért meséli mindezt neki ez a nő, aki lényegében már nem tartozott az életéhez.
– Te mikor mentél férjhez? – kérdezte az anyja.
– Két éve – válaszolta Júlia gépiesen.
– Gyereket terveztek?
– A fiam hamarosan egyéves.
– Akkor… van unokám?
– Maga szerint? – Júlia végre az anyjára nézett.
– Hát… nekem – bizonytalanodott el egy pillanatra az asszony. – Hiszen az anyád vagyok.
– Téved, asszonyom – mondta Júlia halkan, de metszően. – Az én anyám négy éve meghalt.
Az asszony elsápadt. Szótlanul felállt, és az ajtó felé indult.
Júlia az ablakhoz fordult. Nem érzett sem sajnálatot, sem bűntudatot… semmit. Az a nő teljesen idegen volt számára.
Márk mindvégig figyelmesen nézte őket, hallgatta a szavakat, a hangsúlyokat, a kimondatlan feszültséget.
És akkor hirtelen megértette: ezek ketten valójában sosem voltak igazán család.
Eldöntötte, hogy nem kérdez rá Júlia múltjára. Valamiért félelmetesnek tűnt belenézni abba a mélységbe…