Júlia még egyszer, utolsó próbálkozásként igyekezett meglágyítani az anyját. Halkabban beszélt, szinte könyörgőn:
– Nem maradhatnék veletek még legalább fél évig?
Az asszony felkapta a fejét.
– Fél év? Erről szó sem lehet. Apádat is alig tudtam rávenni, hogy eddig eltűrje, hogy itt vagy. Ráadásul felújítást terveztünk. A szobádból hálót csinálunk. Röviden: egy hónap. Se több, se kevesebb.
Így történt, hogy Júlia albérletbe költözött. Albérletnek nevezni talán túlzás volt. Egy aprócska, ideiglenes kis házikó a külváros egyik csendes utcájában, udvari épületként. Komfort nélküli, régi vaskályhával fűtve. De legalább megfizethető volt, és ebben a helyzetben ez számított a legtöbbet.
Amikor elindult a szülői házból, az anyja összekészített neki néhány alapvető holmit: egy villát, egy kanalat, egy tányért, bögrét, egy kést és egy kisebb lábost. Aztán gondolkodott egy pillanatig, végül hozzátett egy törölközőt és egy megkopott ágyneműgarnitúrát is.
– Ezt még vidd el – mondta, miközben félrenézett, és egy kis csomagot nyújtott át. – Sok szerencsét, kislányom. Remélem, idővel megérted, miért csinálom ezt.
– Köszönöm, anya – felelte Júlia csendesen. – A téli ruháimat majd később elhozhatom?
– Ne húzd sokáig, mert még eltűnhetnek innen.
– Kidobod őket?
– Én nem… de apádnak nem biztos, hogy tetszeni fog, ha itt maradnak. Tudod, milyen.
– Tudom – bólintott Júlia, majd megölelte az anyját. – Akkor megyek.
Így lépett ki Júlia tizennyolc évesen az önálló életbe.
Anyai áldással…
Az a kevés pénz, amit kapott, éppen elég volt az első fizetésig. Fillérre pontosan beosztotta mindenét. Még buszra sem ült: gyalog járt a gyárba, akár esett, akár fújt.
Amikor megkapta az első bérét, úgy érezte magát, mintha meggazdagodott volna. Bevásárolt tartós élelmiszerekből: rizst, tésztát, vett egy üveg étolajat, és egy egész vödör krumplit cipelt haza.
Persze akadt még, amire szükség volt: sampon, szappan, fogkrém…
Miután mindent beszerezett, leült, átszámolta a maradék forintjait, és egy szép borítékba félretett egy kisebb összeget. Elhatározta, hogy lassan, apránként, de gyűjteni fog egy rendesebb lakásra.
Körülbelül egy hónap múlva visszament az anyjához. Részben látogatni – még mindig hitt benne, hogy talán örülnek majd neki –, részben a meleg ruhákért, mert a nyár elmúlt, és az idő már hűvös, őszi arcát mutatta.
Az ajtót egy idegen fiú nyitotta ki.
– Szia! Rossz lakás? – kérdezte mosolyogva.
– Én… az anyukámhoz jöttem – hebegte Júlia.
– Ja, te biztos Júlia vagy. Gyere be nyugodtan. Anya nincs itthon, de megvárhatod.
– Megvárom – mondta határozottan, és már ment is a konyha felé.
A fiú próbált beszélgetést kezdeményezni, de Júlia olyan pillantást vetett rá, hogy inkább visszavonult.
Nem sokkal később megérkezett az anyja. Nem tűnt különösebben boldognak Júlia láttán. Amikor a lány rákérdezett a fiatalemberre, az asszony kurtán felelt:
– Olivér Molnár. A férjem fia az első házasságából.
– És miért lakik itt? Azt mondtad, felújítotok.
– Csak átmenetileg marad. Körülnéz a városban, munkát keres, aztán kivesz magának egy albérletet.
– Értem – mondta Júlia röviden. – Elvittem a cipőimet meg a kabátomat.
– Vidd el mindet. Ne hagyj itt semmit. Elegem van abból, hogy pakolgassam ide-oda.
– Mikor lett eleged, anya? Két hónapja mentem el.
– Ne okoskodj – csattant fel az anyja. – Ha itt vagy, pakolj össze mindent.
– Azt sem kérdezed meg, hogy vagyok?
– Nem tartozik rám – felelte hűvösen az asszony, szemmel láthatóan kerülve a beszélgetést Olivér jelenlétében, és ezzel a fagyos csenddel készítette elő azt a feszültséget, amely a következő találkozásukat is meghatározta.