Engedelmeskedett neki gondolkodás nélkül: kiszolgálta, mindent megtett érte, mézes-mázos hangon szólt hozzá, és láthatóan azon igyekezett, hogy a kedvében járjon.
Júlia Fodor ezt képtelen volt felfogni. Miért kellett így viselkednie az anyjának? Erre nem talált magyarázatot.
Egy dologban azonban teljesen biztos volt: ha a nevelőapja egyszer úgy dönt, az anyja habozás nélkül kiteszi őt az utcára.
– Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegte az anyja azon a napon, amikor végleg elszakadt a cérna. – Ne merj így beszélni az apáddal!
– Ő nem az apám! – vágta rá Júlia, és a hangja remegett az indulattól. – Soha nem is lesz az!
– Ez teljesen mindegy! – csattant fel az anya. – Etet, ruház, eltart, te pedig… hálátlan vagy!
– Én nem kértem, hogy megszüljenek! – zokogta Júlia. – Azt sem kértem, hogy felneveljenek! Oda kellett volna adni valakinek, ha csak teher voltam!
– Oda kellett volna! – vágta rá kegyetlenül az anya. – De senkinek sem kellettél! Az apád meg lelépett, amint világra jöttél! Az egész életemet tönkretetted!
Ezek a szavak úgy csapódtak Júliához, mintha arcul ütötték volna. Olyan forró gyűlölet öntötte el, hogy ösztönösen ellökte az anyját, majd kiszakadt a lakásból.
Senki nem futott utána. Az azt követő egy hétben pedig senkit sem érdekelt, hol van, él-e egyáltalán, vagy mi történik vele.
Júlia akkor mindössze tizenöt éves volt.
Mit tehetett volna? Semmit.
Az osztálytársai felváltva befogadták pár napra, de ez legfeljebb átmeneti menedéknek bizonyult. Előbb-utóbb kénytelen volt hazamenni.
Reszkető kézzel nyitotta ki a bejárati ajtót…
– Megjöttél? – ennyit mondott az anyja. – Menj a szobádba, és ne kerülj a szemem elé, amíg nem szólok.
„Biztosan megbeszélték” – futott át Júlia fején, és gyorsan bevackolta magát a szobájába.
Attól a naptól kezdve a nevelőapja egyetlen szót sem szólt hozzá. Úgy viselkedett, mintha Júlia nem is létezne.
Az anyja természetesen alkalmazkodott ehhez: nem hívta vacsorázni, nem kérdezte, mi van vele, és egyetlen beszélgetést sem kezdeményezett.
Júlia pontosan érezte, hogy a sorsáról már döntés született. Csak kivárják, amíg befejezi az iskolát…
És nem tévedett. Amint kézhez kapta az érettségi bizonyítványát, az anyja célzásokba kezdett, hogy ideje lenne saját lábra állnia.
– Amint betöltöd a tizennyolcat, mehetsz, amerre látsz – közölte szárazon, majd újra hallgatásba burkolózott.
Júlia sokáig őrlődött, végül elhatározta, hogy egyetemre jelentkezik. Így egyrészt megszabadítja a családot a jelenlététől, másrészt a vidéki hallgatóknak jár kollégiumi férőhely. Ez legalább azt jelentette, hogy öt évig lesz hol laknia.
Az egyetem végül nem úgy alakult, ahogy remélte. Felvették – de csak költségtérítéses formában. Tudta, hogy senki nem fogja kifizetni helyette, mégis összeszedte a bátorságát.
– Anya, felvettek az egyetemre – mondta halkan. – Egyetemista lettem.
Az anyja közömbösen végigmérte.
– És?
– Csak… fizetni kell a tandíjat. Nem is olyan sok…
– Ne is álmodj róla! – csattant fel. – Egy fillért sem kapsz a hóbortjaidra! Nem eleget áldoztunk már rád az apáddal?! Te meg csak az idegeinket őrölted! Most még a tanulásodat is mi finanszírozzuk?
– Igazad van. Bocsánat – felelte Júlia lehajtott fejjel. – Kár volt szólnom.
– Pontosan. Inkább kezdj el lakást keresni.
– De anya… nincs pénzem albérletre…
– Akkor dolgozz! – vágta rá élesen. – Mit képzelsz, tanulni akar? Adok még egy hónapot. Utána költözöl.
– Egy hónap nagyon kevés… – próbált tiltakozni Júlia, miközben pontosan érezte, hogy ez a beszélgetés már régen nem az ő kezében van.