Csendben, gondosan összehajtottam a számításaimat tartalmazó lapot, és eltettem.
— Viszont, László — szólaltam meg nyugodtan —, most annyi uborkánk van, hogy két telet is kibír. Ott a lecsó is. És ami a legfontosabb: nincs bennem az az érzés, hogy bárkinek tartoznánk bármivel.
Üzenet békülés helyett
Este a verandán ültünk, mentateát kortyolgattunk. A környék elcsendesedett, és az a feszültség, ami hetek óta bennem gyűlt, egyszerűen elpárolgott. Könnyebb lett a levegő körülöttem is, bennem is.
László telefonja halkan jelzett. Üzenet érkezett. Hunyorogva olvasta, majd féloldalasan elmosolyodott.
— Edinától? — kérdeztem.
— Nem — rázta meg a fejét. — Norbert írt. Azt üzeni: „Jól van, Laci, ne húzd fel magad. A nők már csak ilyenek. Küldd el a kártyaszámod, átutalom. Kár lenne az uborkákért, kárba veszne. A bolti ehetetlen.”
Letettem a csészét, és ránéztem. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
— Válaszolj neki — mondtam halkan.
— Azt írd, hogy nem mennek kárba. Eladjuk őket. Mária Balázsnak, a szomszédnak, már régóta kérte. Ők meg… vegyenek a boltban. Akciósan.
László tekintetében valami megváltozott. Nem megszokás volt benne, hanem őszinte elismerés. Lassan bepötyögte a választ, elküldte, majd a telefont kijelzővel lefelé az asztalra tette.
— Így van rendjén — mondta röviden. — Elég volt.
Hűvös egyensúly
Az ősz meglepően enyhe lett. A befőttek felét Lászlóval két nap alatt eladtuk a települési csoportban, sőt még ráadásért is érdeklődtek. A befolyt összeg több volt, mint amit Edinának korábban kiszámoltam. Vettem belőle egy hátmasszázs-kúrát, és egy pár kényelmes, bőr csizmát.
Edina egészen szilveszterig hallgatott. December 31-én aztán küldött egy képet a közös csoportba: feldíszített fenyő, szöveg nélkül. Egy mosolygós ikonnal válaszoltam.
A kapcsolatunk nem szakadt meg, inkább átváltott egyfajta „hűvös fegyverszünetre”. Meglepő módon így sokkal nyugodtabb voltam. Mert lehet beszélni szeretetről, de a tisztelet ott kezdődik, ahol a potyázás véget ér.
Tavasszal Edina végül felhívott, óvatosan érdeklődve:
— Boglárka, nincs véletlenül eladó paradicsompalántátok?
— Van, Edina — feleltem. — Hány tő kell? Küldöm az árat.
Egy pillanatnyi csend után megszólalt:
— Rendben. Küldd. Elmegyek érte, kifizetem, és elviszem.
Ebben az egy szóban — hogy „rendben” — több őszinteség volt, mint az összes korábbi túláradó lelkesedésben és az ajándékcsokikban együttvéve.
Te képes lennél számlát adni a rokonaidnak? Vagy inkább mindent magadra vennél, csak nehogy bárkit megbánts? Néha a család megőrzéséhez elég egyszer világosan meghúzni a határokat — és kimondani az árát.