— Boglárka, idén azért tegyél el több kovászos uborkát — szólt oda Edina Rácz. — Norbert nem eszi meg a boltiakat, felcsavarodik tőlük a gyomra, a piaci árakat meg te is jól ismered…
Mindezt úgy mondta, hogy ki sem szállt az autóból. Csak félig engedte le a sötétített ablakot.
A vadonatúj, hófehér terepjáró belsejéből hűvös légkondi és drága parfüm illata áradt felém. Én közben a kapunál álltam kifakult rövidnadrágban, földdel a körmöm alatt, és éreztem, ahogy a hátamon lassan csorog lefelé az izzadság. Odakint legalább harminckét fok volt — az augusztus idén nem kegyelmezett senkinek.
— A „több” az pontosan mennyit jelent? — kérdeztem, miközben a homlokomat a kézfejemmel töröltem meg.
— Hát… úgy harminc üveg. Meg lecsót is, Boglárka. A te lecsód maga a csoda, Norbert egy üveggel egy ültő helyében eltüntet. Na, mi indulunk is, még be kell érnünk a városba, hozzák a bútorokat.
Az ablak felhúzódott. Az autó halkan zizegve gördült végig a murván, majd eltűnt az utca végén, maga után hagyva egy porsávot.
A veteményesre néztem. Az uborkák tömött csokrokban lógtak, a paradicsomok pirosodtak, duzzadtak a léttől. Másnak ez annyi, hogy „magától megtermett”. Nekem viszont végtelen órák a tűzhely mellett, egy második műszak, pihenőnap nélkül.
És abban a pillanatban, ahogy a sógornőm csomagtartójának távolodó hátát figyeltem, megértettem: idén nem fog minden ugyanúgy történni.
László Kelemen kilépett az üvegházból egy vödörrel a kezében. Kevés szavú ember a férjem. Edinával nem vitázik — abból sosem jön ki jól az ember. Ő a kisebbik, a kedvenc, neki „szüksége van rá”. Norberttel közös vállalkozásuk van, két kiadó lakásuk és egy új autójuk. Mi meg Lászlóval egyszerűbben élünk: én egész életemben személyügyön dolgoztam, ő sofőr.
— Megint leadta a rendelést? — kérdezte, miközben letette a vödröt.
— Harminc üveg uborka és lecsó — feleltem röviden.
László nagyot sóhajtott, elővette a cigarettát, forgatta az ujjai között, de végül nem gyújtott rá.
— Hát… megcsináljuk. A mieink. Nem idegenek.
Ezt a „mieink” mondatot már vagy tíz éve hallgatom. Évről évre ugyanaz: kint robotolunk a kertben, aztán jön az eltevések időszaka — forró víz, gőz, a konyha, mint egy szauna.
Szeptemberben pedig megérkezik Edina, csicsereg, hogy „jaj, de ügyesek vagytok”, telepakolja a csomagtartót, és elhajt. Néha hoz egy tábla csokit. Vagy egy doboz teát.
Most azonban nem is a „több” szó fájt igazán. Hanem az, ahogyan kimondta. Ha a piacon drága, akkor tőlünk elvinni olcsó. Az ő spórolása az én időmből és erőmből van.
— Menjünk be a boltba, Laci — mondtam határozottan. — Elfogyott a cukor, és fedők sincsenek.
A szupermarketben hosszú évek óta először éreztem azt, hogy nem csak megszokásból tolom magam előtt a bevásárlókocsit, hanem számolok, mérlegelek, és egészen más szemmel nézek az árakra.