Edina Rácz felcsapta a kezét, mintha ünnepelne.
— Ez aztán a meglepetés! — lelkesedett. — Boglárka, te egy kincs vagy! Norbert, pakold be!
— Egy pillanat, Norbert — szólaltam meg halkan, de határozottan.
A ládák tetejére tettem az összehajtott papírt.
— Ez meg micsoda? — kérdezte Edina félmosollyal. — Valami új befőzési ötlet?
— Nem. Ez elszámolás.
A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról.
— Ugye csak viccelsz?
Szétnyitottam a lapot, és ujjal követtem a sorokat.
— Itt vannak a közvetlen költségek. A blokkok megvannak. Itt a víz, itt a tápanyag. És ezen a részen az én munkám van feltüntetve. A legalacsonyabb óradíjjal számolva.
Dermedt csend ereszkedett ránk. Még a szomszédban zúgó fűnyíró is elhallgatott.
— Te most komolyan pénzt akarsz kérni a családtól? — Edina hangja élesre váltott.
— Nem a rokonságért kérek pénzt, Edina — válaszoltam nyugodtan. — Hanem a befektetett munkáért és a közös kasszából kifizetett dolgokért. A költségvetésünk nem végtelen, hogy a ti „házi ellátásotokat” finanszírozza.
Norbert elengedte a láda szélét.
— Hát ez kemény, Boglárka…
— Mi normálisan jöttünk, erre ti számlát nyomtok a kezünkbe? — fakadt ki. — Kicsinyes. Mennyi az annyi? Nyolcezer forint? Fulladjatok meg az uborkáitokkal!
— Norbert, fogd vissza magad! — szólt rá Edina, de a tekintete már nyílt ellenségességgel szegeződött rám. — Te egyáltalán felfogod, mit csinálsz? Család vagyunk! Nálunk mindig minden közös volt. Anyu adott, a nagyi adott…
— Anyu azért adott, mert rajta lógtatok — szólalt meg ekkor László Kelemen.
A tornácon állt, a korlátnak dőlve. A nővérét fáradt, súlyos pillantással nézte.
— Mi Boglárkával dolgozunk. Egyszer is megkérdezted, hogy bírja a háta harminc üveg után? Felajánlottál valaha segítséget? Tavasszal kijöhettél volna ásni, most meg elmosogatni az üvegeket. Akkor nem lenne számla. Akkor ez tényleg családi lett volna.
Ez ütött igazán nagyot. László soha nem vitatkozott Edinával. Hallgatott, ráhagyta, továbblépett. Most viszont mindent kimondott, egyetlen levegővel.
Edina szája nyitva maradt, majd összezárult. Az arca foltos lett.
— Ja, értem már! — sikította. — Akkor most a munkátokkal vágtok vissza? Nagyszerű! Nem kell semmi tőletek! Megvesszük a boltban! Induljunk, Norbert!
Sarkon fordult, majdnem megbotlott, és kiviharzott az autóhoz. Norbert dühösen köpött egyet a kavicsos útra, rám villantotta a tekintetét, aztán követte.
Az ajtók csapódtak, a motor felbőgött. A fehér terepjáró úgy lőtt ki, hogy a kavicsok szanaszét pattantak, egy darab csilingelve csapódott a kerítésnek.
Ott maradtunk a ládák mellett. Négy doboz gondosan elkészített befőtt, rengeteg beleölt munkával.
— Hát ez megvolt — mondta László tompán. — Összevesztünk. Most anya biztos hívogatni fog, idegeskedik.
— Hadd hívjon — feleltem csendesen, és a papírt újra összehajtottam.