A polcok előtt állva már nem háziasszonyként néztem az árakat, hanem úgy, mint aki költségvetést készít. Fejben osztottam, szoroztam, jegyzeteltem. A cukor szemmel láthatóan drágább lett, az ecet sem maradt le mögötte. A rendes, csavaros tetők külön tételt jelentettek, nem is kicsit. A lecsóhoz való olaj liter számra fogyott, ment bele a kosárba a fűszer, a fokhagyma is – a saját még nem volt szedhető –, paprika, minden, ami nélkül nem lehet nekiállni.
Rendszeresen, szinte gépiesen pakoltam mindent a bevásárlókocsiba.
A pénztárnál aztán felvillant az összeg, és önkéntelenül pislogtam egyet. Háromezer-kettőszáz forint. És ez még csak az induláshoz szükséges alapanyag.
— Boglárka, mi történt? — kérdezte halkan László Kelemen. — Lefagytál.
— Semmi — feleltem, és gondosan a pénztárcámba csúsztattam a blokkot.
Otthon nem a tűzhely felé vettem az irányt. Előkerestem egy régi, kockás füzetet, egy számológépet, és leültem az asztalhoz.
— Mit számolgatsz? — nézett rám László. — Új recepteket?
— Nem. Az önköltséget.
Próbáltad már valaha tényleg kiszámolni, mennyibe kerül egy üveg házi savanyúság? Nem azt, hogy „a zöldség úgyis ingyen van”, hanem komolyan?
Írni kezdtem a listát: tetők. Cukor, só, ecet. Fűszerek. Gáz. Víz. Az üvegek is kopnak, nem örök életűek.
A számok lassan összeálltak egy érdekes végösszeggé. De ez még csak az anyag volt. Ránéztem a kezemre: manikűrösnél hónapok óta nem jártam, estére a hátam úgy sajgott, hogy csak fekve tudtam enyhíteni rajta.
„Munkaidő” — került fel a következő sor.
Mennyit ér egy órám? A városban szokásos legalacsonyabb takarítói órabérrel számoltam, minden túlzás nélkül, majd megszoroztam a tűzhely mellett töltött órákkal. Az összeg már így is érezhető volt.
Aztán eszembe jutott a benzin, a műtrágya, a kertbe tett utak. Még egy sort húztam alá.
Amikor a végére értem, az alsó szám nem hagyott kétséget.
Eltelt három hét.
Minden hétvégém a konyhában telt. Az üvegek sorra sterilizálódtak, a tetők forrtak, a gőz mindent beterített. László becsülettel segített: cipelt, darált, tekert, de a munka java rám maradt.
Szeptember elejére a kamra úgy festett, mint egy gondosan berendezett kirakat: katonás sorokban álltak az uborkák, sűrű, illatos lecsó, kompótok.
Szombat reggel csörgött a telefonom. Edina Rácz volt az.
— Szió, Boglárka! Úton vagyunk, egy óra, és beugrunk. Norbert már kiürítette a csomagtartót, pakolásra kész!
— Gyertek nyugodtan — mondtam higgadtan. — Minden készen van.
Átöltöztem egy tiszta ruhába, elővettem a füzetet, és kitéptem belőle a számításokat tartalmazó lapot.
László aggódva nézett rám.
— Mi ez a komolyság? Balhé lesz?
— Nem, László. A balhé érzelem. Nekem most számok vannak.
Pontosan egy óra múlva megérkeztek. Edina fehér sportcipőben, friss frizurával lépett be, Norbert Lengyel pedig már nyitotta is a csomagtartót.
— Na, házigazdák, hol a kincs? — kiáltotta vidáman.
Kihordtuk a ládákat. Az üveg halkan összekoccant, ahogy egymás mellé kerültek.