Nóra Illés dühösen fordított hátat, és szó nélkül a hálószoba felé indult. András Váradi az ágyon feküdt, a tévé monoton zaja töltötte be a szobát. Amikor meglátta a feleségét, kissé felvonta a szemöldökét.
— Mi történt megint? — kérdezte közömbösen.
— Az anyád elvette Bence pénzét — mondta Nóra feszes hangon. — Saját maga vallotta be.
András felült, a távirányítót letette az ágyra.
— Elvette? Mégis hogy érted ezt?
— Úgy, hogy „kölcsönkérte” tőle. Azt mondta, amint megérkezik a nyugdíja, visszaadja. Már eltelt egy hét, és semmi nem történt.
A férfi hallgatott pár másodpercig, majd nagyot sóhajtott.
— Ha anya azt mondta, hogy visszaadja, akkor vissza is fogja. Nem szokott hazudni.
Nóra hitetlenkedve nézett rá. Tényleg ezt gondolja? Komolyan nem látja a problémát?
— András, egy gyerekről beszélünk. Egy tízéves fiúról! Szerinted ez így rendben van?
— Nóra, anya nincs eleresztve anyagilag. Segítségre volt szüksége. Bence a családja, az unokája. Belefért volna, hogy segítsen.
— Bence fél éven át spórolt! Volt egy álma! És az anyád egyszerűen elvette tőle az összes pénzt!
— Vissza fogja adni — ismételte András.
— Mikor? — csattant fel Nóra.
— Nem tudom… hamarosan.
Nóra lassan kifújta a levegőt. Érezte, hogy falakba ütközik. András számára ez nem volt ügy. Ahogy mindig, most is az anyja oldalán állt. Bármit tett Ilona Simon, a fia reflexből mentegette.
Nóra lefeküdt az ágyra, az ablak felé fordult. András visszakapcsolta a tévét, mintha az iménti beszélgetés meg sem történt volna. Nóra azonban képtelen volt kikapcsolni a gondolatait. Egyre biztosabb lett benne, hogy Ilona nem fogja visszaadni a pénzt. Talál majd egy újabb kifogást, aztán még egyet. És András újra és újra megvédi majd.
Ekkor értette meg: ha megoldást akar, neki kell lépnie.
Másnap hajnalban kelt fel. András és Bence még aludtak. Gyorsan felöltözött, magához vette a táskáját, és csendben kilépett a lakásból. Ahhoz a házhoz indult, ahol Ilona korábban lakott. A lakást két éve eladta, de a szomszédok ugyanazok maradtak. Nóra felment az ötödik emeletre, és becsöngetett az egykori szomszéd ajtaján.
Az ajtót egy idős asszony nyitotta ki, hetven év körüli lehetett. Amikor felismerte Nórát, meglepetten elmosolyodott.
— Jaj, Nórácska! Hát téged mi szél hozott ide? Gyere csak be!
— Jó reggelt, Melinda Lukács. Ne haragudjon a korai zavarásért. Beszélhetnénk pár szót?
— Hogyne, kedvesem. Fáradj be, mindjárt teszek fel teát.
A kicsi konyhában ültek le. Melinda a tűzhelyhez lépett, majd kekszet tett az asztalra.
— Hogy vagytok? És Ilona hogy van?
— Épp róla szeretnék kérdezni — kezdte Nóra kis szünet után. — Maga régóta ismerte. Mondja meg őszintén: voltak valaha pénzügyi gondjai?
Melinda meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Gondjai? Ugyan már. Ilona mindig jól állt. A férje rendesen keresett, Isten nyugosztalja. A lakást is szép összegért adta el. Olyan két és fél millió forint körül, ha jól emlékszem.
Nóra bólintott. Pontosan ezt tudta ő is.
— Előfordult, hogy panaszkodott volna, hogy nincs pénze?
— Dehogy! — nevetett fel az idős asszony. — Inkább dicsekedett vele, mennyit tett félre. Mindig azt mondta, gondtalan öregkorra készül.
— Akkor miért kér tőlünk folyton pénzt?
Melinda elkomolyodott, majd közelebb hajolt.
— Nóra, elmondom, ahogy van. Ilona mindig mások pénzéből szeretett élni. Ha volt rá mód, hogy ne a sajátjához nyúljon, megtette. Emlékszem, egy szomszédtól is kölcsönkért egyszer. Visszaígérte, de soha nem adta meg. Csak magyarázkodott.
Nóra ökölbe szorította a kezét. Tehát nem először fordult elő. Ilona egyszerűen kihasználta mások jóhiszeműségét.
— Köszönöm, Melinda. Nagyon sokat segített.
— Vigyázz magadra, kedvesem. És légy óvatos vele. Nem könnyű természet.
Nóra elköszönt, és kilépett a házból. Most már minden világos volt. Ilona Simon nem rászoruló nyugdíjas. Egyszerűen a saját pénzét óvja, miközben másokéból él.
Otthon András már elment dolgozni, Bence épp az iskolára készült. Nóra elkísérte a fiút, majd visszatérve egyenesen Ilona szobájába ment. Az asszony a fotelben ült, kötőtűkkel a kezében.
— Ilona, komolyan beszélnünk kell.
— Már megint miről? — felelte anélkül, hogy felnézett volna.
— A pénzről. Az önéről és Bencééről.
— Megmondtam, visszaadom. Amikor megjön a nyugdíj.
— A nyugdíj már megjött. Két napja. Láttam, amikor kijött a bankból a borítékkal.
Ilona keze megállt, a tűk mozdulatlanok maradtak. Lassan felemelte a fejét.
— Na és? Kevés az a pénz. Gyógyszerekre kell.
— Ilona, magának több mint kétmillió forintja van lekötve. Melinda mesélte.
Az asszony arca elvörösödött.
— Követtél engem?!
— Csak tudni akartam az igazat. Most már tudom. Nem szegény. Csak megszokta, hogy másoktól vesz el.
Ilona felpattant.
— Hogy mersz így beszélni velem?! Én vagyok a férjed anyja! Jogom van segítséget kérni!
— A segítség akkor segítség, ha valaki valóban rászorul. Maga viszont visszaél vele.
— Takarodj ki a szobámból!
— Ez nem az ön szobája. Ez a mi lakásunk. És azt akarom, hogy még ma visszaadja Bence pénzét.
— Arról álmodhatsz!
Nóra a szekrény szélébe kapaszkodott. Elsápadt, a keze remegett, de a hangja határozott maradt.
— Ilona, ha nem adja vissza a pénzt, gondoskodom róla, hogy többé ne legyen bejárása ide.
— Mit képzelsz?! Itt lakom!
— Lakott. Ma reggelig.
Nóra megfordult, és kiment a szobából. Ilona utána kiabált, de ő már nem figyelt. Bement a hálóba, kihúzta a fiókot, és elővette a pótkulcsokat. Azokat, amelyek Ilonánál voltak. A zsebébe csúsztatta őket.
Este, amikor András hazaért a munkából, Nóra a folyosón várta.
— Beszélnünk kell. Komolyan.
— Nóra, fáradt vagyok. Halasszuk holnapra — morogta a férfi.
— Nem. Most.
András felsóhajtott, majd bement a hálóba, és leült az ágy szélére. Nóra becsukta az ajtót.
— András, az anyád nem fogja visszaadni Bence pénzét.
— Ezt meg honnan veszed?
— Onnan, hogy nincs is rá szüksége. Több mint kétmillió forintja van lekötve. Nem szegény.
A férfi elhallgatott, az arca lassan megfeszült, mintha most kezdené összerakni a hallottakat.