— Nem — felelte András Váradi kurtán, határozott hangsúllyal. — De miért kérdezed egyáltalán? Mi történt?
Nóra Illés nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
— Eltűnt a pénz. Az összes. Az, amit Bence Fodor hónapok óta félretett a számítógépre.
András csak megvonta a vállát.
— Biztosan valahová elrakta, aztán elfelejtette. Gyerek még. Mindig elkevernek ezt-azt, aztán később csodálkoznak.
Nóra ránézett a férjére, hátha lát rajta némi együttérzést vagy érdeklődést. De András már vissza is fordult a telefonjához, az ujjával unottan görgette a híreket. Számára a beszélgetés ezzel le is zárult.
— András, több mint nyolcezer forintról van szó — szólalt meg újra Nóra. — Bence fél évig gyűjtötte. Tényleg el tudod képzelni, hogy csak úgy eltűnik ekkora összeg?
— Nem tudom, Nóra — sóhajtott a férfi. — Nézz körül a lakásban. Ha meglesz, meglesz.
A nő szó nélkül megfordult, és kiment a szobából. Belül forrt benne a düh. A férje még csak nem is érezte szükségét annak, hogy segítsen utánajárni a dolognak. Egyetlen legyintéssel elintézte az egészet, mintha csak egy jelentéktelen kellemetlenségről lenne szó.
Nóra visszament a fia szobájába. Bence az ágyon ült, felhúzott térdeit átölelve. Az arca sápadt volt, a tekintete ijedt.
— Anya, én tényleg nem vettem el — mondta halkan. — Esküszöm, rendesen gyűjtöttem.
— Tudom, kicsim — válaszolta Nóra, miközben mellé ült. — Meg fogjuk találni.
A szavai megnyugtatónak szánták, de belül már összeállt a kép. Egyetlen ember volt a lakásban, aki gyanú nélkül bemehetett Bence szobájába, felnyithatta a dobozt, és elvehette a pénzt. Ilona Simon. A nagymama. Másnak egyszerűen nem volt rá lehetősége.
Este Nóra összeszedte a bátorságát, és átkopogott az anyósához. Ilona Simon a saját szobájában ült, egy sálon dolgozott, a kötőtűk ütemesen csattogtak. Amikor meglátta a menyét, felnézett.
— Valami baj van? — kérdezte.
— Ilona, nem látta véletlenül Bence spórolós dobozát? A kis perselyét?
— Láttam — felelte az idősebb nő. — Miért kérdezed?
— Azért, mert eltűnt belőle a pénz.
Ilona Simon arca elkomorult.
— Most azt akarod mondani, hogy én vettem el?
— Nem vádaskodom — próbált nyugodt maradni Nóra. — Csak szeretném megérteni, mi történt. Hátha véletlenül…
— Véletlenül?! — csattant fel Ilona hangja. — Te most komolyan tolvajnak nézel engem?!
— Nem ezt mondtam. Csak keresem az okát annak, hogy hová lett a pénz.
— Fogalmam sincs, hol szórta el a fiad! Lehet, hogy édességre költötte! De persze rögtön rám mutogatsz!
Az idős asszony felpattant, a kötést a fotelbe hajította, és kiviharzott a szobából. Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy beleremegett a fal. Nóra ott maradt egyedül, remegő kézzel. Ilona még csak meg sem próbált magyarázkodni, vagy segíteni a keresésben. Inkább megsértődött és elmenekült.
Nóra visszatért a fiához. Bence már az ágyon feküdt, arcát a párnába fúrva. Az anyja leült mellé, és finoman megsimította a hátát.
— Bence, minden rendbe jön — suttogta. — Kitalálunk valamit.
A fiú megfordult. A szeme vörös volt az elfojtott könnyektől.
— Anya… a nagyi vitte el?
Nóra tétovázott. Nem akarta a fiát a nagymamája ellen hangolni, de hazudni sem volt ereje.
— Nem tudom, Bence. De ki fog derülni.
Másnap reggel Nóra újra elővette a témát. A konyhában ültek, András a szendvicsét rágta, induláshoz készülődött. Ilona Simon velük szemben teát kortyolgatott.
— András, komolyan beszélnünk kell Bence pénzéről — kezdte Nóra.
— Nóra, ezt már megbeszéltük — felelte fáradtan a férfi.
— Nem beszéltük meg. Te egyszerűen leráztál.
— Mit vársz tőlem? Túrd fel az egész lakást? Fogalmam sincs, hol van az a pénz.
— Talán meg kellene kérdezni az édesanyádat még egyszer.
Ilona Simon hirtelen letette a csészét az asztalra.
— András! Hallod, mit mond? Azt sugallja, hogy én loptam!
— Elég legyen, Nóra — emelte fel a kezét András. — Anyám nem tett ilyet. Hagyd abba.
— Honnan vagy ebben ennyire biztos?
— Onnan, hogy az anyám! És bízom benne!
Nóra ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. András felállt, felkapta a táskáját, és szó nélkül elindult kifelé. Ilona Simon elégedett pillantást vetett a menyére, majd nyugodtan visszatért a teájához.
Nóra ott maradt a konyhában, a mellkasában egyre növekvő keserűséggel. A férje gondolkodás nélkül az anyja pártjára állt, még csak meg sem próbálta tisztázni a helyzetet. Az anyósa pedig úgy viselkedett, mintha az egész ügy meg sem történt volna.
Összeszedte az edényeket, majd Bence szobájába ment. A fiú épp az iskolához készülődött, de a vállai csüggedten lógtak.
— Jól vagy ma? — kérdezte tőle Nóra.
— Igen… csak szomorú vagyok — felelte Bence.
— Megértem. De számítógéped lesz, ígérem.
A fiú bólintott, de a szemében nem csillant fel öröm.
Este, amikor már mindenki a saját szobájában volt, Nóra neszt hallott a konyha felől. Kilépett a folyosóra, és látta, hogy Bence az ablaknál áll, kifelé bámul a sötét udvarra.
— Bence, történt valami? — kérdezte halkan.
A fiú megfordult. Az arca komoly volt, szinte felnőttes.
— Anya… a nagyi vette el. Biztosan tudom.
— Honnan tudod?
— Ő mondta. Amikor dolgozni voltál. Azt mondta, csak kölcsönkéri, és visszaadja, amikor megjön a nyugdíja. Nem akartam odaadni, de azt mondta, nagyon nagy bajban van, és segítenem kell neki, mert már idős.
Nóra megdermedt. Ilona Simon valóban elvette a pénzt. Ráadásul a saját unokáját kényszerítette hallgatásra.
— Miért nem szóltál azonnal? — kérdezte halkan.
— Azt hittem, tényleg visszaadja — felelte Bence. — De eltelt egy hét, és semmi. Amikor rákérdeztél, a nagyi kiabálni kezdett… megijedtem.
Nóra szorosan magához ölelte a fiát, és érezte, ahogy a kis teste remeg.
— Te semmiről sem tehetsz — mondta határozottan. — Ez nem volt helyes tőle. Meg fogjuk oldani.
— Hogyan?
— Beszélek vele. És apával is — ígérte.
Miután lefektette Bencét, Nóra visszaült a konyhába. A keze remegett az indulattól. Ilona Simon nemcsak elvette a pénzt, hanem érzelmileg zsarolta is a gyereket, majd botrányt csapott, amikor kérdőre vonták.
Felállt, és az anyósa szobájához ment. Bekopogott. Ilona Simon kelletlenül nyitott ajtót.
— Mit akarsz még?
— Bence mindent elmondott — felelte Nóra halkan, de határozottan. — Elvette a pénzt, és azt ígérte neki, hogy visszaadja.
Az idős nő arca egy pillanatra megingott, majd újra megkeményedett.
— És? Vissza fogom adni. Ebben mi a probléma?
— Az, hogy becsapott egy gyereket. És hallgatásra kényszerítette.
— Senkit nem kényszerítettem! Csak segítséget kértem! Sürgősen kellett a pénz!
— Mire?
— Ahhoz neked semmi közöd!
— Van megtakarítása. Miért nem onnan vett ki?
— Az a pénz az öregkoromra van! Azt nem nyúlom meg!
— De a gyerek pénzét igen?
Ilona Simon összefonta a karját.
— Visszakapja, amikor megjön a nyugdíj. Egy kis türelmet igazán tanulhatna mindenki.
Nóra tudta, hogy ez a beszélgetés még messze nem ért véget, és hogy a következő lépés már Andrást sem hagyhatja ki a történetből.