A gondolatai egyre sötétebb köröket futottak. Henrietta úgy érezte, ennek az éjszakának már rég egy komoly, mindent eldöntő beszélgetés színhelyévé kellett volna válnia. Hol van már? Meddig lehet még várni? – fortyogott magában, miközben az idő vánszorgását szinte fizikai fájdalomként élte meg.
Végül az órára pillantott. A mutatók könyörtelenül jelezték az eltelt perceket. Nem, ez így nem mehet tovább – döntötte el hirtelen. Felült az ágyban, lopva ránézett az alvó Norbert Kozmára, aki mit sem sejtve, egyenletesen lélegzett. Henrietta óvatosan elvette a férfi telefonját az éjjeliszekrényről, majd hangtalan léptekkel átsuhant a konyhába. Ott megállt, egy pillanatra még habozott, aztán beütötte Enikő Kertész számát.
Szinte azonnal felvették.
– Szia – hallotta a vonal másik végén Norbert feleségének hangját.
Henrietta nem tudhatta, hogy valójában nem Enikővel, hanem az édesanyjával, Ilona Váradival beszél. Gyanútlanul folytatta.
– Nem jön álom a szememre – felelte kihívó hangon. – Itt most nincs idő aludni. Unatkozni végképp nem. Ezt már akkor is elmondtam, amikor először hívtál. Vagy nem volt világos, ki vette fel?
– Ó, szóval ön az, Henrietta Viktória – válaszolta Ilona nyugodtan. – Hogyne ismertem volna fel a hangját. Már akkor is.
– Akkor magyarázza meg – csattant fel Henrietta –, hogyan fér ez össze mindazzal, ami történik? A férje mással tölti az éjszakát, maga pedig… otthon ül?
– Mit tehetnék én? – kérdezett vissza őszinte meglepetéssel Ilona.
– Mit? Például idejöhetne. Őszintén szólva nem értem, miért nincs még itt.
– Ugyan miért kellene odamennem, Henrietta Viktória?
– Tessék?
– Gondolja csak végig. Ki maga, és ki vagyok én?
– Ezt hogy érti?
– Én csupán a feleség vagyok. Maga viszont a főnöke. Nekem kellene magával szembeszállnom? Ugyan már. Teljesen más súlycsoport. Maga fiatal, nincsenek gyerekei. Én pedig…
– Ne haragudjon, de egyidősek vagyunk!
– Lehet. Akkor is az a legjobb, ha minden marad úgy, ahogy most van. Nekem ez így megfelel.
– Ezt most komolyan mondja? Nem bánja? Enikő! Hiszen ő a férje! Hallja, miket beszél?
– Pontosan tudom, mit mondok – válaszolta Ilona higgadtan. – Ha arra számít, hogy majd elveszítem a fejem, és jelenetet rendezek, téved. Nem vagyok ilyen. Inkább tűrök az utolsó pillanatig.
– Nem akar küzdeni érte? Meg sem próbálja visszaszerezni?
– Minek? Úgyis veszítenék. Még ha most odamegyek is, mit érnék el? Maga félreállna miatta?
– Nem állnék, de…
– Nincsenek „de”-k – vágott közbe Ilona határozottan. – Ráadásul nekem sem tiszta a lelkiismeretem. A gyerekeink… nem Norberttől vannak. Csak ő erről nem tud. Legyen kedves, erről ne szóljon neki. Nő a nőhöz – számítok a szolidaritására.
– Természetesen nem mondok semmit – felelte Henrietta lassan. – Meglesz a szolidaritás, de…
– Köszönöm, kedves Henrietta Viktória – folytatta Ilona megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy megért majd. Cserébe ígérem, nem állok az útjába. Szemet hunyok minden fölött. Azt tesznek Norberttel, amit csak akarnak.
– Minden fölött?
– Amit elképzel. Találkozzanak, amikor és ahol csak szeretnének. Akár a közös lakásunkban is. Mondja meg neki, hogy a veszekedésre sincs többé szükség. Minek? Így is világos minden. Én csendben összeszedem a gyerekeket, és elmegyek anyámhoz minden alkalommal, amikor magával akar lenni. Csak egyet kérek: ne vegye el tőlem őt. Két gyerekünk van.
– Én viszont hozzá akartam menni feleségül.
– És én? És a gyerekeink?
– Fizetne tartásdíjat.
– És ha valaki elmondja neki, hogy a gyerekek nem tőle vannak?
– Ki mondaná el?
– Bárki. Akad elég jóindulatú ember, aki szeret mások életében turkálni. Előbb-utóbb valaki biztos szólna. De még ha nem is, Norbert magától is rájöhet. Nem gondolja?
Ilona egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben folytatta:
– A férfiak megérzik az ilyesmit. Főleg egy válás után. Őszintén szólva ezért nem kezdeményezek válást. Mi van, ha Norbert gyanakodni kezd? Vizsgálatot kér. Kiderül az igazság. Akkor mi lesz? Búcsút mondhatok a tartásdíjnak. Két gyerekkel, pénz nélkül… kinek kellenék? Ezért kérem magát, hagyjunk mindent úgy, ahogy van. Maga találkozik vele, amennyit akar, én pedig nem akadályozom. Ezt Norbertnek is elmondom majd.
Henrietta ökölbe szorította a kezét. Csak ezt ne – gondolta dühösen. Ha Norbert megtudja, hogy a felesége mindent eltűr, soha nem hagyja el. Akkor oda minden tervem, az esküvő, a közös gyerekek. Hideg számítás futott át az agyán. Nem. Ez nekem nem jó. Másképp fogom csinálni. És az sem mellékes, hogy azok a gyerekek nem tőle vannak. Ez még jól jöhet. Nem most… később. Amikor majd én leszek a feleség, és az én gyerekeim érdeke lesz, hogy Norbert egy fillért se fizessen ennek az erkölcstelen nőnek.
– Köszönöm az ajánlatát, Enikő – szólalt meg végül Henrietta kimért hangon. – Értékelem a nagylelkűségét, de… ezt így nem tudom elfogadni. Egy dolog az, amikor a feleség nem tud a félrelépésről. Az még magyarázható. De egészen más, amikor mindent tud, és még bele is egyezik.
Ilona már válaszolni akart, amikor Henrietta tovább folytatta, hangjában feszültséggel és elfojtott indulattal, mintha ezzel a mondattal készülne átlépni egy új határt.